6. KÖLTSÉGVETÉS ÉS ADÓRENDSZER
6.1. Helyzetértékelés
Mindenütt a világon gondot okoz a központi költségvetés és a családok, gazdasági egységek kapcsolata. Magyarországon az államháztartás részaránya a bruttó hazai termékbôl köztudottan rendkívül magas. Az államnak ezzel az erôteljes ujraelosztó szerepével kapcsolatban három alapvetô kritika fogalmazható meg:
/a/ - az állami újraelosztás társadalmi hatékonysági mutatói és ennek megfelelo ellenorzése kidolgozatlan, így alapvetoen szuk hatalmi érdekek által vezérelt,
/b/ - a nagy állami adóelvonás és újraelosztás veszélye, hogy gyengíti, kiszolgáltatottá teheti a családokat, gazdasági egységeket, és velük szemben egy hatalmas gazdasági és politikai erokoncentrációval rendelkezo, nem ellenorízheto szereplo lép fel,
/c/ - az állami bürokráciának hatalmas az önfenntartó önfogyasztása, amelynek jelentôs része az állampolgárok számára semmiféle haszonnal nem jár, inkább feltételeiket rontja, korlátozza,
/d/ - az adók közcélokra való elköltésének szerkezete, arányai teljesen kicsúsznak az állampolgárok ellenôrzési lehetôsége alól, és felhasználásuk nem egyezik a lakosság tényleges akaratával.
Magyarországon mindezt tetézi az a probléma, hogy az elmúlt néhány évben kiadáscsökkentésre kiszemelt területek egy része drámaian rontja az életfeltételeket. Veszélyesnek tartjuk nehéz idôszakban a családokat segítô juttatások, a területi önkormányzatok, az oktatás, a lakásgazdálkodás, az egészségügy tételei reálértékének lefaragását. Mindegyik a gyenge alkupozícióju csoportokat és intézményeket érinti. Nem szabad piacosítani e területeket, ha nem jár ezzel együtt az alacsony reálbér-színvonal emelése.
6.2. Alternatíva
Egy jól szervezett és öntevékeny társadalom megtalálja a különbözo szintjeinek megfelelo szabályozási formákat, melyek kello hatékonysági mutatókkal, eros visszacsatolással, a társadalom egyes tagjai számára átláthatóan, célrendszerét tekintve kello nyitottsággal muködnek. Egy alternatív társadalmi rendszerben a központi újraelosztás minimális lenne, és csak a helyileg nem megoldható feladatokra korlátozódhat /környezetvédelem, központosított ellátó hálózatok/. A ma ismert általános rendeltetésu adókat indokolt konkrét célokra jóváhagyott helyi hozzájárulásokkal felváltani. Ezeket már nem is lehetne adóknak nevezni, hiszen az érintett közösségek közvetlen jóváhagyásával születnek meghatározott feladatokra és meghatározott ideig. A központi ujraelosztó és adóapparátus valamint az “állami” önfogyasztás összezsugorodna. Mivel a gazdasági erôforrások zömérôl az érintett települések illetve az érintett dolgozó kollektívák döntenek, így a helyi bevételek aránya meghatározó a központi bevételekhez képest. Ennek elôfeltétele gazdaságilag erôs és független családok, állampolgári csoportok, helyi önkormányzatok megléte.
A települések, illetve állampolgári csoportok érdekeltek szabad megállapodásokat kötni olyan tevékenységek finanszírozására, amelyek meghaladják egy-egy helyi önkormányzat lehetôségeit, de nem igénylik az országos ellátó rendszerbe való bekapcsolódást.
A célzott adók felhasználása végig állampolgári ellenorzés alatt maradna. Ha a központi adókivetés céljait és mértékét törvény korlátozza, akkor a központi adófelhasználás köré nem szervezôdhet elkülönült érdekekkel rendelkezô és azzal tartósan visszaélô gazdasági-politikai ujraelosztó hatalom. Elobbiek olyan döntéselokészítési rendszerek kialakítását igénylik, melyek képesek sok szempont rendezett figyelembevételére úgy, hogy a döntésben érintettek szakmai hozzáértésük mértékében vesznek részt a döntések meghozatalában.
6.3. Az átmenet programja
Az új rendszerre való átmenet a közcélú pénzek fokozatos átstrukturálását is jelenti. Az átmenet hosszú idôszaka nem folytatódhat a korábbi költségvetési szerkezetben. De nem is eredményezheti a lakosság életfeltételeinek drámai romlását és káoszát sem. Elfogadhatatlan a szociális, környezetvédelmi, oktatási-kulturális kiadások olyan szukítése, ami a nyolcvanas éveknél is rosszabb helyzetet eredményezne az ezredforduló után. E központi kiadásszukítés nem elôzheti meg a muködôképes decentralizált ellátó rendszerek megjelenését, a helyi önkormányzatok megerôsödését.
Az átstrukturálás egyik lehetséges módja: népszavazás tárgyává tenni a fô költségvetési rovatok elmozdulásának irányát, mértékét. A népszavazás eredménye kötelezô érvényu lenne a hivatalba lépô új összetételu parlament és kormány számára /a következô, hasonló tárgyu népszavazásig/. Néhány ciklus során a lakosság "beletanul" a makrodöntések és következményeik értékelésébe. Az IMF helyett talán mégis inkább a lakossággal kellene megegyezni az állami bevételekrôl és kiadásokról.
Ha ez túl radikális ugrásnak tunik, akkor kezdetben lehet helyi közpénzek felhasználásának alternatív javaslatait a helyi lakosság elé tárni, majd a döntési kört fokozatosan szélesíteni. /Magától értetôdik, hogy ez a mainál közérthetôbb és jobban elrendezett pénzügyi információadást feltételez./
Az alternatív program a költségvetés átstrukturálásával kapcsolatban a következô javaslatot teszi:
/a/ - a költségvetés csökkentendô tételei: hadsereg, külpolitikai és diplomáciai kiadások, államapparátus önfogyasztása, pártok és politikai szervezetek támogatása, a bankszektorhoz közvetlenül kapcsolódó kiadások,
/b/ - a költségvetés átmenetileg növelendô illetve stabilizálandó tételei: környezetvédelem, lakásgazdálkodás, oktatási rendszer, szociálpolitika és egészségügy, közösségi infrastruktúra, információs rendszer, regionális kiegyenlítés.
Az átmeneti idôszakban nyilvánvalóvá válna sok teljesen fölösleges központi beavatkozó-túlszabályozó funkció, amelyek rendkívül költségigényesek. Ezek kiszurésére, de más indíttatásból is, az új hatalom szélesköru életmódkisérleteket tenne lehetôvé. A kisérleti telepek, települések, közösségek szerzôdéses viszonyban lennének az állammal, a minimális beavatkozás elve alapján. Adót nem fizetnének, állami szolgáltatást nem vennének igénybe. Az államtól kapott vagy bérelt területen zömmel önellátó gazdálkodást folytatnának, a környezetükkel történo minimális "külkereskedelemmel". A szerzôdés tartalmazná a természeti állapotok védelmét és a környezetkárosító megoldások tilalmát. Ezek az "életmód-önkormányzatok" belsô életüket maguk szabályoznák a személyi szabadság általános elveinek tiszteletben tartásával.
Az átmeneti idôszak adópolitikája összhangban volna az egész tulajdon- és jövedelempolitikával. Hozzájárulna a családi jövedelempozíciók erôsödéséhez és egyenletesebbé válásához, miközben fokozatosan leépítené a központi költségvetés fölösleges tételeit, apparátusaikkal együtt.
6.4. Mit tegyünk itt és most
Jelenleg burkolt polgárháború folyik az adófizetôk és az adóbehajtók közt, több fronton. A társadalom védekezik a vele szemben megnyilvánuló iszonyatos pénzügyi nyomással szemben. Az erôviszonyok és eszközök egyenlôtlenek. Köztudott, hogy az adóztatást éppen az erôsebb, dörzsöltebb, gátlástalanabb csoportok tudják jobban kikerülni, elhárítani. Ez viszont az átlag állampolgárra még nagyobb terheket ró.
Nincs mód az adott rendszerben az erôviszonyok alapvetô pénzügyi-jogi megváltoztatására. A rendszer keretein belül két dolog lehetséges.
/a/ - Az állampolgároknak olyan szélesköru tevékenység-csere "bankokat" kell létrehozniuk, amelyek mellôzik a pénzfizetést, igy az állami dóztatást is. Termékek és szolgáltatások kölcsönös, személyes, kiscsoportos, közvetlen kicserélésérôl van szó, ami kikerüli az államot, így mindegyik fél számára olcsóbb megoldásokat eredményez. Feltétele a kölcsönös bizalom és egy jó nyilvántartása a keresleti és kínálati szándékoknak. Ez a megoldás csak korlátozott körben és csak bizonyos termék- és szolgáltatásfajtákra alkalmazható mindaddig, amíg az adóztató állam fennáll.
/b/ - A másik megoldás azoknak a jogi lehetôségeknek a tágítása állampolgári nyomásgyakorlás révén, amelyek a gyengébb jövedelmu csoportok számára kedvezobb adózási feltételeket csikarnak ki, miközben fokozzák a behajtás hatékonyságát a tehetos rétegekkel szemben. A tényleges megoldás azonban a jelenlegi rendszer keretein túl van.
HUMBAL kezdőlap Tartalom Nyomtatható változat Tovább>>>