Ahol demokrácia van, ott zsarnokság van?

Csodaváró rendszerváltás – csalódások demokráciája

„tudatában kell lennünk annak, hogy belépve az úgynevezett polgári demokrácia világába, oly dolgokkal találkozunk majd, melyek mélyen sértik az erkölcsi ember igazságérzetét egyfelől, másfelől pedig korántsem jelentenek sem személyi, sem egzisztenciális biztonságot”

Sánta Ferenc

„Mindössze az emberek 14 százaléka érzékeli, hogy számára könnyebb lett a megélhetés” – tudjuk meg Vásárhelyi Mária „Csalódások kora. Rendszerváltás alulnézetben” (MTA Társadalomkutató Központ 2005) című könyvéből, amely a magyarországi rendszerváltást követő másfél évtized néhány tapasztalatát vázolja szociológiai felmérések alapján. Vagyis országosan reprezentatív mintavételek szerint az emberek 86 százalékának nem hozott jót a gazdasági rendszerváltás. A többség megalapozottan érzi magát a rendszerváltás vesztesének, „hiszen a lakosság jelentős részének gazdasági, egzisztenciális és szociális viszonyai valóban jelentősen romlottak”.

Össznépi mazochizmus?

Ha hihetünk a fenti számoknak, az első, majd az azt követő szabad választásokon a választópolgárok döntő többsége saját anyagi helyzetének romlását, megélhetésének nehezebbé válását választotta. Másként fogalmazva: a választópolgárok döntő többsége – a végre elnyert szabadság birtokában – veszíteni akart, vesztes akart lenni. Vesztésre játszott, és mivel módja és képessége volt ezt a törekvését sikerre vinni: győzött. Nyertesként, győztesként ünnepelheti magát a képviseleti demokráciának számára adott körülményei között és feltételei mellett. Annyiban és azért győzhetett, mert veszíteni akart. Lehet, hogy a kiharcolt demokrácia jellemzője a vesztesként győztes, ezért győztesként vesztes választópolgár?

Ha hihetünk a szabad választások szabadságának, a magyarországi választópolgárok döntő többsége rosszat akar magának, saját rosszakarója. A rendszerváltás érdeme, hogy megteremti az önmagunk ellen irányuló rosszakarat gyakorlati megvalósításának szabadságát. Megteremti és (ha nem is folyamatosan, de periodikusan, azaz négyévenként egyszer) biztosítja a választópolgárok önmaguk elleni rosszakaratának szabad érvényesítését.

Persze az sincs kizárva, hogy valójában nem erről van szó. Nem elképzelhetetlen, hogy a magyarországi demokráciában nem mindenben történik az, amit a többség szeretne. Lehetséges, hogy nem teljesen szabadon választott önpusztításnak vagyunk a tanúi. Ezt az értelmezést látszik alátámasztani a könyv számos megállapítása.

A felmérések szerint a többség nem kedveli sem a létbizonytalanságot, sem a munkanélküliséget, sem életszínvonalának romlását, sem a szociális jogok leépítését. Nem kedveli sem a szegénységet, sem a kiszolgáltatottságot, sem a mindezeket előidéző tőkés piacgazdaságot. (Íme, a felmérés néhány tanulsága. Csekély „a piacgazdaság társadalmi elfogadottsága, az emberek többsége ma is elsősorban ennek negatívumait érzékeli”. A „társadalom egyre szélesebb rétegei számára úgy tűnt, hogy a piacgazdaság választása egyet jelent a társadalmi szolidaritás csökkenésével, a leszakadó rétegek problémájától való elfordulással”. A „rendszerváltás egyre nyilvánvalóbban érzékelhető nehézségeinek realizálásával, és a vesztesek táborának növekedésével párhuzamosan… a közgondolkodásban növekedett a piacellenes, antikapitalista attitűdök, nézetek népszerűsége”.)

Ha a többség mindezeket nem különösebben kedveli, lehet, hogy nem is teljesen önként vállalta őket?

A tőkés piacgazdaság elutasításával egyidejűleg, annak szerves részeként keveredik gyanúba a magántulajdon és a privatizáció.

Az állami tulajdon privatizálása során a termelő- és szolgáltatóegységek több mint 80 százaléka magántulajdonba került, de a lakosság túlnyomó többsége ennek a változásnak inkább csak a hátrányaival találkozik. Csak kevesen váltak közülük ténylegesen tőkéssé. (Miközben „a tőketulajdonnal rendelkezők aránya a lakosságon belül 35 százalék körül stabilizálódik” - és ide kell számítani a kényszervállalkozókat is -, „a tőketulajdonon belül jelentősen növekedett a spekulációs tőke - a részvény- és befektetésijegy-tulajdonosok - aránya”.) Ez is magyarázza, hogy „a magánosítással szembeni ellenérzések nemhogy csökkentek, hanem növekedtek,… és ma is a lakosság csaknem kétharmada úgy gondolja, hogy a nagyobb gyárakat nem lett volna szabad magántulajdonba adni”.

A felmérés szerint a magyarországi lakosság többsége elutasítja a piacgazdaságot, a privatizációt, a magántulajdont. A szerző kommentárja: „a magántulajdon térhódításával kapcsolatos ellenérzések kialakulásában fontos szerepet játszott a gazdasági rendszerváltással és a piacgazdaságra való áttéréssel összefüggő általános csalódottság, illetve az, hogy az emberek jelentős része saját gazdasági helyzetének és perspektíváinak rosszabbodását részben a magántulajdon térhódításával kapcsolta össze… A magántulajdon, illetve a privatizáció elutasításának erősödésében fontos szerepet játszott az is, hogy az idő múlásával az emberek gondolkodásában a magánosítás fogalma egyre inkább összekapcsolódott a terebélyesedő korrupcióval.” Csaknem általános vélemény, hogy sikeres vállalkozók az ügyeskedőkből és a megfelelő összeköttetéssel rendelkezőkből lesznek.

A magyarországi privatizáció gazdasági kérdése egy ponton túllép a gazdasági konfliktusokon, és politikai problémába csap át. Az állami tulajdon lebontásában a lakosságnak csak egy igen szűk rétege vehetett részt. A magyarországi privatizáció jellegzetessége, hogy abban a külföldi tőke sokkal nagyobb szerepet játszott, mint a környező országokéban. A többség (kétharmad) úgy gondolja, hogy „az ország ma is idegen hatalmak érdekeit szolgálja ki”. Csupán 38 százalék utasítja el azt az állítást, hogy „a rendszerváltás egyet jelentett az ország kiárusításával”.

Erre a meggyőződésre rímel az EU-csatlakozás megítélése is. Csak 26 százalék vitatja, hogy az Európai Unió részéről a bővítés fő oka a piacszerzés (”Az EU-t azért bővítik, hogy az európai nagyhatalmak politikai és gazdasági befolyáshoz jussanak Közép-Kelet-Európában”). Csupán 44 százalék vitatja, hogy az Európai Unió gyarmatosítja Magyarországot („Az EU nem más, mint a kis európai országok gyarmatosítása”). A megkérdezettek kétharmadának meggyőződése volt, hogy a csatlakozás nyomán nőni fog a szegények, a menekültek és a drogfogyasztók száma.

Lényegében azonnal - az első szabad választásokat követően - megtörtént az új politikai rendszerből való kiábrándulás is: „már néhány évvel a rendszerváltás kezdete után látványosan növekedni kezdett a változásokkal összefüggő társadalmi elégedetlenség, a szembefordulás az új társadalmi-gazdasági berendezkedéssel”. A választópolgárok hamar megtapasztalták, hogy a politikai demokrácia a népakarat érvényesülése helyett „a politikai pártok sokszor nemtelen versengését, vitáit és veszekedését jelenti”. „Négy ember közül három nem tapasztalja a pluralizmus jótékony hatását”. Széleskörű elégedetlenség kíséri a politikai és a gazdasági elit tevékenységét és a képviseleti demokrácia politikai intézményeinek működését.

A felmérések szerint a többség elutasítja a számára hátrányosnak ítélt piacgazdaságot. Miként lehetséges, hogy a választópolgárok többsége 1990-ben elfogadta azt?

A felmérések szerint a többség elutasítja a rendszerváltást követő politikai rendszert. Miként lehetséges, hogy a választópolgárok többsége 1990-ben elfogadta azt?

A kérdések annál inkább magyarázatra szorulnak, mert a nyolcvanas évek szociológiai felmérései nagyon hasonló képet mutatnak, mint a rendszerváltás utániak. Az a lakosság, amelyre rázúdult a rendszerváltó átalakulás, a nyolcvanas években a létbiztonságot tartotta a legnagyobb értéknek. A politikai szabadság kérdése kevéssé foglalkoztatta - tudjuk meg Vásárhelyi könyvéből.

Ez is magyarázza, hogy az értékrangsorban az utolsó helyen a véleménynyilvánítás szabadsága állt, a vélemény- és sajtószabadságnál fontosabbnak tartották a kényelmes otthont és a divatos ruhát. A kapitalizmus alapértékeit (vállalkozás, versenyszellem) a megkérdezettek több mint háromnegyede lenézte.

Vásárhelyi meglátása szerint Magyarországon a hetvenes-nyolcvanas években a hatalom gyakorlói működőképesnek látszó alkut kötöttek a többséggel. „A korabeli szociológiai kutatások egyértelműen jelzik, hogy az emberek többsége elfogadta a szabadságjogok rovására kötött politikai alkut, amelynek eredményeképpen az életszínvonal, az anyagi előrejutás és a létbiztonság vált a legfontosabb értékké, a demokrácia és a szabadságjogok pedig az értékrangsorban egyre hátrébb kerültek”. Ebben jelentősen közrejátszott az is, hogy a kádárista liberalizálás következtében „a többség már nem gondolt arra, hogy ha a hivatalostól eltérő álláspontot foglal el, akkor ennek számára kedvezőtlen következményei lehetnek”.

Az államszocializmus iránti lojalitás fő oka: „a nyugati országokkal szemben az egzisztenciális biztonság, a nyugalom, a jól működő közbiztonság, a mérsékelt vagyoni különbségek, és a – bár alacsony színvonalú, de – mindenkit megillető társadalmi gondoskodás”.

TÍZEZER LAKÁS ÁRÁN
VÁLASZTOTTUNK.

A Vásárhelyi által végzett felmérésekből az derül ki, hogy régen jobb volt. A véleményt nyilvánítók döntő többsége szerint a rendszerváltó átalakulás előtti Magyarországon mind a gazdaság, mind a politika kevesebb ellenszenves vonást mutatott, mint a mai. („A felnőtt lakosságon belül mindössze egy szűk kisebbség tartozik ahhoz a körhöz, amely egyértelműen negatív véleményt formál az államszocializmus éveiről, a többség – a megkérdezettek közel kétharmada – véleményalkotását a pozitív véleményelemek túlsúlya jellemzi”. A többség szerint „a Kádár-rendszer igazságosabb és emberségesebb volt a mostaninál, a munkának nagyobb becsülete, a szegényeknek több esélye volt, és a társadalmi szolidaritás erősebb volt a jelenleg tapasztalhatónál”.)

Félrevezetve és megcsalatva (Tévedések szomorújátéka)

A lakosság nagyobbik részénél tehát gyorsan bekövetkezett a „szembefordulás az új társadalmi-gazdasági berendezkedéssel”. A többség nem rokonszenvez azzal, ami létrejött. Nem akarta ezt. Nem ezt akarta. Azt vallja, hogy régen jobb volt. Ha ez így van (és a felmérések azt mutatják, hogy ez így van), akkor miért támogatta a változtatást? Miért támogatta egy olyan rendszer kialakulását, amelyet nem akart? Vásárhelyi magyarázata: nem lehetett tudni, hogy ez lesz belőle, nem lehetett előre látni, hogy az átalakulás ilyen következményekkel jár. („A rendszerváltás senki által előre nem látott, a lakosságot teljesen váratlanul érő, mély gazdasági válsággal járt együtt.” Az „átalakulást kísérő mély gazdasági válság és az ennek nyomába szegődő társadalmi sokk nemcsak a lakosság széles rétegeit, hanem a társadalmi, politikai és gazdasági elemzőket is váratlanul érte”. „Nem voltak tisztában még a gazdasági folyamatok legavatottabb ismerői sem, hogy a rendszerváltással együtt járó válság ilyen mély és elhúzódó lesz”.)

A könyvben adott mentegetőzés biztosan nem igaz. Mind az ún. Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain, mind a rendszerváltást közvetlenül megelőző vitákban nagy hangsúlyt kaptak a veszélyek, a kockázatok, az előre látható negatív következmények. Számos szakértő, illetve társadalmi szervezet gazdagon tudja dokumentálni, hogy időben figyelmeztetett a várható gazdasági-társadalmi összeomlásra, óvott az egyoldalú, gyanútlan optimizmustól, a szemellenzős naivitástól.

Megfogalmazták, hogy a tőkés piacgazdaság bevezetésétől mintegy kétmillió munkahely megszűnése várható. Prognosztizálták a magyar mezőgazdaság szétesését. Szóltak a bekövetkező nagyarányú elszegényedésről. Rámutattak, hogy a többpártrendszer jóval többe kerül az egypártrendszernél, és a társadalom kénytelen lesz még több utált politikust eltartani. Figyelmeztettek a kapitalizmus mechanikus importálásának kockázataira, és egy vele szemben alternatív, humánusabb rendszerváltás lehetőségére (illetve indokoltságára) hívták fel a figyelmet. A részleges demokrácia (a demokrácia korlátozott, pusztán politikai formája) helyett a teljes körű társadalmi és gazdasági demokrácia szükségessége mellett érveltek.

De az a közgondolkodás, amelyet a rendszerváltó politikusok (a tömegkommunikációt egyre inkább meghatározó szócsöveik révén) a nyolcvanas évek végén kialakítottak, nem kedvezett a mértéktartóbb, megfontoltabb elemzéseknek. A mesterségesen gerjesztett közhangulatban egyre többen vélekedtek úgy, hogy a beígért rendszerváltásban több a nyerni-, mint a veszítenivalójuk.

Illúziók demokráciája?

A rendszerváltás folyamatának küzdelmeiben fontos harci eszköz volt az illúziókeltés. A rendszerváltó politikusok illúziókat akartak kelteni, és a többségben sikerült is naiv illúziókat ébreszteni. Egy ismert közgazdász jellegzetes visszaemlékezéséből idéz Vásárhelyi. „Akkor még tele voltunk illúziókkal. Azt hittük, hogy ha zömében magántulajdonba kerül a gazdaság, és működését az állam politikavezérelt beavatkozásai helyett piacgazdasági szabályok bástyázzák körül, akkor hamar jobbra fordulhat az életünk. Azt hittük, hogy ha a gazdaságpolitikát a demokratikusan megválasztott parlamentnek felelős kormányok formálják majd, akkor megszabadulhatunk a felelőtlen döntések következményeitől. Azt hittük, hogy ha mindezek a nagyhorderejű változások végbemennek, akkor előbb-utóbb a mi gazdaságunk éppoly hatékonnyá válhat, mint az irigyelt nyugat-európaiak. Hittünk abban, hogy a társadalom többsége belátható időn belül élvezni fogja a gazdasági rendszerváltás gyümölcsét.”

Miért asszisztált a többség az általa nem akart irányú és hatású átalakuláshoz? Miért asszisztált a többség a rendszerváltáshoz? Mert nem tudta, hogy mihez asszisztál. Mert nem tudta, hogy a munkanélküliséghez, az elszegényedéshez, a létbizonytalansághoz stb. asszisztál. Azért asszisztált, mert sikerült a többséget félrevezetni. Mert a többség hagyta magát félrevezetni.

A rendszerváltás időszakát egyfajta csodavárás jellemezte. A politikusok nyugati jólétet ígértek a népnek, és a nép hitt a politikusoknak. A rendszerváltás motorja az illúziókeltés volt. A rendszerváltást támogatók többségét nem mazochizmus, hanem illúzió vezette.

Képviselők zsarnoksága?

A magyarországi helyzettel analógként idézi Vásárhelyi a lengyel Adam Michniket: „a társadalom többsége egyáltalán nem volt tisztában azzal, hogy egy ilyen reformra szavazott 1989-ben, … valójában kommunisták nélküli szocializmust kívánt”.

Rendben van, semmi gond. A demokrácia megadja a tévedés jogát és a tévedés kijavításának jogát. Gondolhatnánk: ha a többség tévesnek ítéli korábbi döntését – mivel a tévedés árát neki kell megfizetnie – nyomban korrigálja a téves döntést és felszámolja következményeit.

A felmérések szerint Magyarországon a többség úgy ítéli meg, hogy a piacgazdaság nem vált be, ezért elutasítja a számára hátrányosnak ítélt piacgazdaságot. Miként lehetséges, hogy a választópolgárok többsége - többségi demokráciában élve – mégsem számolja fel az őt leigázó tőkés piacgazdaságot? Miért nem utasítja parlamenti képviselőit a tőkés piacgazdaság megszüntetésére?

A felmérések szerint a többség úgy ítéli meg, hogy a pártrendszer jelenlegi formája nem vált be, ezért elutasítja a számára hátrányosnak ítélt politikai berendezkedést. Miként lehetséges, hogy a választópolgárok többsége – többségi demokráciában élve – mégsem számolja fel az őt kihasználó és rajta élősködő pártrendszert? Miért nem utasítja képviselőit a parlamenti demokrácia átalakítására?

A felmérések szerint a többség úgy ítéli meg, hogy a rendszerváltás nem vált be. Miként lehetséges, hogy annyi év elteltével még mindig a többség által elutasított rendszer létezik?

A kérdések megválaszolásához árulkodó adalék a már idézett Michnik kijelentése: „a parlamentbe került emberek nem választóik pillanatnyi követeléseit képviselik”.

Előfordulhat, hogy a parlamentbe került emberek a demokráciában is felülbírálják a választók döntési képességeit, és figyelmen kívül hagyják követeléseit? Előfordulhat, hogy a képviselők a parlamentben nem kenyéradó gazdáikat, a választóikat, hanem saját magukat, saját érdekeiket képviselik?

A könyv adatai szerint az állampolgárok többsége felismerte tévedését. Felismerte és megbánta tévedését. Lehetséges, hogy hiába bánta meg tévedését, a polgári demokrácia rendszere nem bocsátja meg tévedését, és utolsó ivadékáig bünteti érte?

Mondják: az Európa keleti felén végbement rendszerváltások felszámolták a politikai diktatúrát és bevezették a demokráciát. Az eltörölt diktatúrában (amely magát demokráciának nevezte) a politikusok arra hivatkoztak, hogy a többség, a dolgozó nép érdekeit valósítják meg. A nép helyett, a nép nevében, a nép érdekében, a nép képviselőiként cselekszenek. (Úgymond: nem saját magukat, hanem a népet képviselik a parlamentben.) Az eredmény: teljes foglalkoztatottság. Mindenkinek joga van dolgozni (és hogy el tudja tartani magát, ez egyben számonkért kötelessége is). Az emberek nem éheznek: lényegében biztosítva van a megélhetésük. Valamennyi állampolgár ingyenes orvosi ellátásban részesül. Idős korára garantálva van a nyugdíja, hiszen egész életében dolgozott (dolgozhatott, illetve dolgozni kényszerült). Nincs saját tulajdona (többnyire csak személyi tulajdonnal - pl. lakás, autó, nyaraló – rendelkezhet), de privát tulajdon nélkül is megvan a létbiztonsága. A garantált létbiztonságot az egyéni szabadság korlátozásával valósítják meg. Azt hirdetik, hogy az egyéni szabadság korlátozása az egyének összessége érdekében, végső soron minden egyén érdekében történik.

M O S T    J O B B ?

Miért nem maga a „nép” cselekszik? Miért kell távol tartani a „népet” a politikai cselekvéstől? Miért kell távol tartani a „népet” a közügyek intézésétől, a közhatalom gyakorlásától? A „népet” miért kell képviselni? Miért nem képviselheti saját magát? Miért nem valósíthatja meg saját maga az érdekeit? A politikusok válasza: az embereket meg kell óvni a tévedéstől, meg kell őket óvni attól, hogy helyesen felfogott érdekeik ellen cselekedjenek. Ezért határok közé kell szorítani, korlátok között kell tartani az egyének szabadságát.

Az eltörölt politikai diktatúra az állampolgárokat kiskorúaknak tekinti, akik képtelenek felelősen gondolkodni és saját sorsukról döntéseket hozni. Ezért az állampolgárokat – úgymond saját érdekükben – politikai gondnokság alá vonja, politikai gyámság alá helyezi.

A politikai diktatúrát felváltó demokrácia (a magát demokráciának nevező rendszer, amelyet elődje kapitalista diktatúrának hívott) arra hivatkozik, hogy megteremti az egyéni szabadságot. Az egyéni érdekek emancipálására hivatkozik, ezért – úgymond - politikai eszközökkel nem korlátozza az egyének akaratának érvényesítését. Sőt: a többségi akarat megvalósításának intézménye. Megadja az egyénnek a jogot a tévedéshez.

Miben juttathatja érvényre az egyén a tévedéshez való jogát? Képviselőinek megválasztásában.

A diktatúrában a politikusok megkímélik az egyéneket a tévedéstől, amennyiben megfosztják a tévedés előfeltételét képező szabad döntés lehetőségétől. Leveszik a felelősséget (a hibás döntés lehetőségéből fakadó felelősséget) az egyszerű állampolgárok válláról. Ahol nincs döntés, nincs felelősség. Ha mégis büntetik, nem azért bűnhődik, mert valamit elkövetett, hanem a döntéseket hozó politikusok tévedéseinek, felelőtlen döntéseinek terhét viseli. Nem felelős a politikusok tévedéseiért, de elszenvedi a politikusok tévedéseinek következményeit.

A polgári demokrácia rendszerében megszűnik ez az állampolgárokkal szembeni igazságtalanság. A polgári demokrácia rendszere nem az ártatlant, hanem magát a bűnöst bünteti. (A választópolgárokat vonja felelősségre, teszi vétkessé, felelőssé az általuk megválasztott politikusok bűneiért.)

A polgári demokrácia rendszerében a választópolgár szabadon választja meg a képviselőit. Csak őt terheli felelősség a választásáért. Felelős azért, amit a politikusok tesznek. A politikusok hibáiért, vétkeiért ő bűnhődik. A politikusok tévedéseinek és gyarlóságainak következményeit az állampolgárok viselik. Joggal az állampolgároké a felelősség, hiszen ők juttatták a politikust olyan helyzetbe, hogy szabadon tévedhet. Az állampolgárok zsebével és zsebéről rendelkezve az állampolgárok zsebére téved. A választópolgároké a felelősség a következményekért, hiszen a felelősség szabadságával élve hoztak felelőtlennek bizonyuló döntést. A megválasztott politikusok csak megbüntetik őket felelőtlen választásukért: azért, hogy őket megválasztották.

1 8 4 8 ,
1 9 5 6 ,
?

A diktatúránál leírt kérdések megismételhetők. Miért nem maguk az állampolgárok cselekszenek a politikában? Miért kell távol tartani az egyéneket a közügyek intézésétől, a közhatalom gyakorlásától? Az egyéneket miért kell képviselni? (Kiváltképp, ha a képviselő nem a választóinak az akaratát képviseli!) Miért nem képviselhetik az egyének saját magukat? Miért nem cselekedhet maga az egyén a saját felelősségére?

Miként lehetséges, hogy az állampolgárok - a kiharcolt szabadság birtokában - eltűrik ezt a helyzetet? A néhány tucat politikussal szemben ők vannak többen. Egy többségi demokráciában miért nem változtatnak rajta? Mi a magyarázata annak, hogy az általános jogként garantált egyéni szabadság sokak számára a létbizonytalanságot garantálja. Lehet, hogy a kiharcolt szabadság nem adja meg a szabadsággal való élés jogát? Lehet, hogy a kiharcolt szabadság érvényesítése egyes területekre nem vonatkozik? Vagy fordítva: csak egyes területekre vonatkozik?

Lehetséges, hogy a politikai diktatúrát felváltó demokrácia – a képviselők megválasztásán túl – szintén csak olyan kiskorúaknak tekinti az állampolgárokat, akik a közügyekben, a politika, a közhatalom érdemi, tartalmi kérdéseiben képtelenek felelősen gondolkodni és dönteni? Lehetséges, hogy a polgári demokrácia rendszere is politikai gyámság alá vonja, politikusi gondnokság alá helyezi az állampolgárokat?

A polgári demokrácia zsarnoksága?

Hagyományos észjárással azt gondolhatnánk: Akit nem képviselnek, az nincs képviselve. Aki nincs képviselve, annak nincs képviselője. Legfeljebb nyelvi szinten, elnevezésében. És fordítva: Képviselő nincs képviselt nélkül. Persze ilyenkor is lehet valakit ironikusan képviselőnek nevezni. Hiszen az is nevezheti magát vezérnek, akit senki sem követ. A nyelv türelmes, nem tiltakozik a valótlan tartalmak ellen.

Mire kap jogot az állampolgár a polgári demokrácia rendszerében? Arra, hogy négyévenként részt vegyen képviselőjének megválasztásában. Ha az ő választottja győz, akkor ő lesz négy évig a képviselője. Ha nem az ő választottja győz, akkor egy általa nem választott személy lesz négy évig az ő képviselője. A polgári demokrácia rendszerének bürokratikus szabályai szerint ebben az esetben az a képviselőm, akit a szabad választásokon nem választottam. Ha egy általam mindenképpen elutasított személy győz, hivatalosan akkor is ezt az elutasított személyt tekintik az én képviselőmnek. Nincs kiút. Ha ellene szavaztam, a polgári demokrácia bürokratikus rendszerében akkor is a képviselőmmé nyilvánítják. Ha el se megyek szavazni, és egyáltalán nem veszek részt a szabad választásokon, a polgári demokrácia bürokratikus rendszerében akkor is a képviselőmmé nyilvánítják. De mint a Michnik-idézetből kiderül, ennek a különbségnek nincs is jelentősége. „Képviselőm” - akár őt választottam, akár nem - úgysem a képviselt választópolgár szándékai szerint politizál. A politikai demokrácia rendszerében a képviselőnek nem az a feladata, hogy a választópolgárok szándékait képviselje.

A polgári demokrácia rendszerében a nem demokratikusan szabályozott gazdaság megengedi, hogy az egyén egy árút csak akkor fizessen ki, ha szüksége van rá, kiválasztotta és megvásárolta. Megengedi, hogy egy személyes szolgáltatást csak akkor fizessen meg, ha azt igényli, kiválasztotta és megvásárolta. A polgári demokrácia rendszere az állampolgárnak nem engedi meg, hogy ne tartson el politikai pártokat és képviselőket, akár választotta őket, akár nem, akár igényli szolgáltatásaikat, akár nem. A polgári demokrácia rendszere ráerőszakolja, rákényszeríti a politikai pártokat és a képviselőket az állampolgárokra. Az állampolgárokra kényszerített kényszerképviselők nem függnek eltartóiktól. A polgári demokrácia bürokratikus uralmi eszközökkel védi a rendszert és alkalmazottait. A rendszerváltás idején az ismert demokrata (későbbi parlamenti képviselő) Szabó Miklós nyilatkozta: „Várható, hogy sztrájkok, tüntetések, polgári engedetlenségi megmozdulások lesznek, ettől azonban nem szabad félnünk, mert a magyar erőszakszervezetek elég erősek ahhoz, hogy elfojtsák őket.”

P Á R T O K    H A R C A   A
DOLGOZÓK PÉNZÉN

Tehát mire kap jogot a választópolgár a polgári demokráciában? Részvételre a képviselőnek nevezett személy megválasztásában.

Mire nem kap jogot a választópolgár a politikai demokráciában? Miben nincs módja az egyénnek, hogy tévedését (ezáltal tévedésének társadalmi következményeit) korrigálja? Miről nem nyilváníthatja ki politikai véleményét? Miben nem szerezhet érvényt akaratának?

- A polgári demokrácia rendszerének bürokratikus szabályai szerint az állampolgár nem kap jogot arra, hogy megakadályozza, ha képviselője a választópolgárok akarata ellen cselekszik. A polgári demokrácia rendszerének bürokratikus szabályai szerint az állampolgár nem kap jogot arra, hogy ilyen esetben képviselőjét elmozdítsa a pozíciójából (visszahívja, beszüntesse az eltartását stb.).

- A polgári demokrácia bürokratikus rendszere az állampolgárnak nem ad jogot arra, hogy ne képviseltesse magát. Nem ad jogot arra, hogy ne képviselőt válasszon, hanem önmagát válassza. A polgári demokrácia rendszerének bürokratikus szabályai az állampolgárt nem kötelezik arra, hogy képviselő által dolgozzon. Nem kötelezik arra, hogy képviselő által táplálkozzon. Nem kötelezik arra, hogy képviselő által szaporodjon. Csupán arra kötelezik, hogy a közügyekről képviselő által gondolkodjon és a közügyekben képviselő által cselekedjen.

A polgári demokrácia rendszere a demokrácia részleges, korlátozott formájaként működik: bürokratikusan cenzúrázza, határok közé kényszeríti az állampolgári szabadságot. Cenzorok döntik el, hogy meddig terjednek a demokrácia határai, hogy mit tehet és mit nem tehet a cenzúrázott döntési joggal bíró egyén. Demokrácián politikai demokráciát ért, a politikai demokráciát pedig bürokratikusan szabályozott képviselőválasztási technikának tekinti. A demokrácia korlátozott, politikai demokráciára korlátozott rendszere csak kényszerdemokráciaként működhet. A régi megfogalmazás szerint: „Szabad országban szabad emberek azt teszik, amit szabad.”

Törvénytelen demokrácia?

Már Sólyom László rámutatott, hogy a rendszerváltást törvényesíteni hivatott „Nemzeti Kerekasztalnál senki sem volt legitim”.

Vásárhelyi könyvéből az derül ki, hogy Magyarországon a demokrácia jelenlegi rendszerét nem legitimálja a többség akarata.

Sólyom László megfogalmazása arra utal, hogy Magyarországon a demokrácia jelenlegi rendszere történelmileg sem legitim.

Lehetséges, hogy Magyarországon a polgári demokrácia jelenlegi rendszerét csak erőszak legitimálja? Lehetséges, hogy Magyarországon a polgári demokrácia jelenlegi rendszere éppen annyira legitim, mint az elődje?

Vásárhelyi felméréseiben megmutatkozik, hogy a polgári demokrácia jelenlegi rendszerében a többség érdeke nem érvényesül. Nem is érvényesülhet, mivel a politikai demokrácia, mint korlátozott, részleges demokrácia, eleve nem alkalmas a többségi akarat kifejezésére. Ebből az következik logikailag, hogy a demokratikus érdekérvényesítés csak a polgári demokrácia jelenlegi rendszerén kívül valósítható meg.

Mit tehetnek azok az egyének (illetve csoportok), akik (illetve amelyek) nem tudnak azonosulni a fennálló rendszerrel: nem tekintik sajátjukénak, sőt velük szemben ellenségesnek érzik?

A tapasztalatok szerint azt teszik, hogy ellenségnek tekintik, és mint náluk erősebb ellenségnek az útjából igyekeznek kitérni. Megpróbálják tőle megvédeni magukat. Megpróbálnak elrejtőzni előle. E rejtőzködő, illetve védekező beállítódás és magatartás során csak annyira vesznek róla tudomást, amennyire ez a megkerüléséhez, a rendszer elvárásai, követelései alól történő meneküléshez kell. Illetve akkor vesznek róla tudomást, amikor saját céljaik eszközeként használják fel.

A védekező, önvédelemre orientálódó társadalom tagjai igyekeznek ingyen, ellenszolgáltatás nélkül jutni javakhoz, illetve megpróbálnak hivatalos állampolgári kötelezettségeik alól mentesülni, megpróbálják elkerülni az adófizetést stb. Mivel a törvényeket nem tisztelik, jelentős részük jogilag illegitim, sőt erőszakos eszközökkel szerez magának jövedelmet.

Ez a jelenség arra utal, hogy az államhatalom és az államilag irányított civil társadalom mellett, vele szemben, spontán módon egy másik „civil társadalom” formálódik: egyének, csoportok ösztönös szabadságharca a rájuk erőszakolt külső követelményekkel, intézményi uralommal szemben. Kialakulását elsősorban jelentős számú egyén megélhetési problémái, túlélési gondjai kényszerítik ki.

Ez egy nagyon heterogén, súlyos belső egyenetlenségekkel és konfliktusokkal terhelt képződmény – éppoly „plurális” és konfliktusokkal terhelt, mint az államilag irányított civil társadalom. Ugyanakkor a polgári demokrácia rendszerébe illeszkedő, a rendszert szolgáló állampolgárhoz képest a rejtőzködő és rejtőzködve cselekvő ember szabadságának képzetét is megadhatja: itt nem kényszerítik képviseletre, hanem tetteivel saját magát képviseli.

A szereplők egyik része – bizonyos keretek között - önmagukat igazgató, önmagukat szervező egyénekként is tevékenykedik. A szereplők másik része viszont – miként a polgári demokrácia rendszerében – itt is a nála erősebbek (illetve gazdaságilag erősebbek) uralma alatt, nekik alávetve, kiszolgáltatva kénytelen cselekedni. Üldözött, védekező formájában – a polgári demokráciához hasonlóan – ez a „civil társadalom” sem hozhatja létre az egyének demokratikus magatartását: hosszabb távra felelős viselkedését.

Korlátozott vagy teljes körű demokráciát?

Egy pragmatikus álláspont szerint minden rendszert az legitimál, hogy működik. Az legitimál, hogy működőképes, hogy el tudja látni a társadalom tagjait integráló feladatot.

A magyarországi polgári demokrácia rendszerével nem is az a fő gond, hogy nem legitim, hanem hogy alig-alig működik. Az a fő gond, hogy az állampolgárok igen jelentős részét a rendszeren kívüli tevékenységre készteti.

Churchill egyik sokat idézett gondolatának alapmegállapítása: „a demokrácia a legrosszabb kormányzati forma”.

Lehet, hogy nem a rosszon (sőt, a „legrosszabbon”) belül, hanem azon túl kell keresni a jót?

Nem mindegy, hogy az egyének az úgynevezett képviselőik döntéseinek engedelmeskednek (ha egyáltalán engedelmeskednek), vagy - személyes felelősségre kényszerülve - saját maguk döntéseinek engedelmeskednek.

Lehet, hogy olyan kormányzás lenne a megoldás (ha egyáltalán van megoldás történelmi távlatokban), amely mellőzi a társadalmon, a társadalom tagjain uralkodó kormányzatot? A kormányzat nélküli kormányzás? A demokráciának politikai kormányzati formából társadalmi önkormányzássá való átalakítása? Olyan társadalmi önkormányzássá, amelyet a közvetlen demokrácia, az érdekeltek személyes aktivitásán alapuló részvételi demokrácia működtet? Olyan közvetlen demokrácia, társadalmi önszerveződés, amelyben a résztvevők maguk látják el a közhatalmi feladatokat, és maguk intézik a közös ügyeiket.

Tütő László

"Illusztrációk: Választások előtt, alatt és után (falfeliratok, plakátok a '90-es évek elejéről - rekonstrukció)"