Pais István válasza arra a recenzióra, amelyet – Végh Attila tollából – a Magyar Nemzet nevű napilap jelentetett meg „A filozófia története” című könyvéről.

Levél a humánum és a ráció magyar barátainak.

Pais István

filozófiatörténész

Kedves Olvasó! A napokban tudtam meg, hogy valaki a megkérdezésem és engedélyem nélkül föltette az internetre a „Bibliai érdekességek, történetek, aforizmák” c. könyvemet, amelynek első kiadása 1992-ben látott napvilágot. Tisztában vagyok vele, hogy a föltevő megsértette a szerzői jogaimat. Ám ennek ellenére nem haragszom az illetőre, hanem köszönetet mondok neki a fáradságos munkájáért, továbbá azért, mivel lehetővé tette az érdeklődők számára, hogy hozzáférjenek ehhez a 726 oldalas könyvhöz, amelyből a papok is megtudhatják, hogy milyen dolgok szerepelnek a zsidó és keresztény vallás kánonjában, és amelynek a tartalmát pontosan ez a cím jelölte volna meg: „A Biblia igazi világa” . Magát ezt a munkát egyébként most szeretném 5. szerzői kiadásban megjelentetni, és az elolvasását melegen ajánlom mindenkinek, aki az igazság és humánum elkötelezettje.

Főként pedig annak az álfilozófusnak, Végh Attilának a figyelmébe ajánlom ezt a kötetet, aki a legújabb, szintén szerzői kiadásban napvilágot látott, 666 oldalas könyvemről, „A filozófia történeté”-ről egy tartalmilag hazug, erkölcsi szempontból pedig nagy romlottságról árulkodó recenziót írt. Az utóbbi a Magyar Nemzetben jelent meg „Pais akit a materializmus füstje megcsapott” címmel (2006.febr.27.) És hogy miért ajánlom az illető figyelmébe a „Szentírás”-sal foglalkozó munkámat? Ezzel kapcsolatosan a következő dolgokat említem meg:

Régen a Magyar Nemzet, amikor a racionalitást és kulturáltságot még komolyabb mértékben képviselte, mint az utóbbi időkben, akkor egészen másként viszonyult az általam képviselt szellemiséghez és könyveimhez, mint mostanában. Pl. az először 1982-ben a Gondolatnál, majd később háromszor szerzői kiadásban kiadásban megjelent kötetemről, „A görög filozófiá” -ról, amely 650 oldal terjedelmű, a valósággal összhangban lévő, objektív módon értékelő ismertetést közölt. A lap egyik írója, Baróti Szabolcs pedig háromszor is „hasznosította” azt a democsokrácia kifejezést, amelyet én Arany Jánostól bányásztam elő. Mégpedig oly módon, hogy az első alkalommal – persze idézőjel és bármiféle utalás nélkül – szövegeket vett át a szóban forgó könyvemből. Ám az illető nem volt valami gondos hasznosító, mert az első és a harmadik esetben arról „tájékoztatta” a Magyar Nemzet olvasóit, hogy Arany János fordítói szóleleménye a csípős nyelvű Euripidész egyik tragédiájával kapcsolatos, holott a komédiaíró Arisztophanész „Békák” c. darabjában szerepel. „A görög filozófiá”-ról egyébként, amelyet Végh „problematikus”-nak tart, a Szabad Európa Rádióban (1983.ápr.21.) az általam személyesen nem ismert Határ Győző egy 8 perces ismertetést tartott. Ezt így kezdte: „Pais István 650 oldalas monográfiáját forgatom a görög filozófiáról – meghatottan, megrendülten, szeretettel” . Majd később így fogalmazott : „Hinni szeretném, hogy akadnak majd, akadnak ezerszámra, akik ... ugyanolyan gyönyörűséggel fogják forgatni Pais István értő és alapos fejtegetéseit a görög bölcselet kincses örökségéről, mely mindnyájunknak pátrimóniuma [atyai öröksége], mint jómagam forgattam” . Ismertetését, pedig Határ Győző így zárta le: „örvendetes … a tény, hogy a [korabeli] hörcsögszellem – a represszív tolerancia jegyében – ma már időről időre kénytelen felereszteni a zsilipet, s ilyenkor a szökőévben számolt évszázadok megcsúfolására megszületik a csoda: összefoglaló mű a görög filozófiáról – magyar szerzőtől, magyarul, Magyarországon!”

Talán az sem érdektelen az olvasó számára, hogy amikor 1986-ban napvilágot látott az „Antik bölcsek, gondolatok, aforizmák” c. gyűjteményem, amely eddig 7 szerzői kiadásban és 90.000 példányban jelent meg, akkor ezt a csodálatos anyagot tartalmazó gyűjteményt a Magyar Nemzet arra találta érdemesnek, hogy vezércikkében méltassa. Ha aztán ez a lap nem hajózik át egyre nagyobb mértékben az ésszerűség vizéről a mind agresszívabb vallási irracionalizmus tengerére, akkor talán most „A filozófia történeté”-ről sem egy gyalázkodó ismertetést jelentet meg.

Egyébként annak illusztrálására, hogy a Magyar Nemzetnél az értelmiségi jelleg miként szorul egyre hátrébb, és miként tolakszik benne mind előrébb a vallási-teológiai szemlélet, megemlítek néhány példát. Az egyik ezek közül: 1996-ban nagy ünnepségekre került sor Jeruzsálemben, amelyeken a Hit Gyülekezetének több ezer tagja vett részt, és a lapban legalább három ízben jelent meg, hogy „most” e város Dávid általi megalapításának a 3000. évfordulójára emlékeznek – és csak később látott napvilágot a bibliai „tények”-kel összhangban lévő közlés: azt ünneplik Jeruzsálemben , hogy ezt az ősi várost Dávid 3000 éve foglalta, rabolta el a jebuzitáktól. A másik példa: nem emlékszem már rá, hogy mikor (talán 2-3 évvel ezelőtt) a Magyar Nemzet interjút készített egy teológussal (a nevét nem jegyeztem meg), aki a beszélgetés során azt mondotta, hogy az ateizmus Marxéktól ered. A nyilatkozó, aki ekkora marhaságot jelent ki, rendkívül műveletlen – az e nézeteit közlő szerkesztőkkel együtt – , hisz Marxék a maguk ateizmusát Feuerbachtól vették át, és az utóbbit pedig az evilági szemlélet terén megelőzték a 18. századi francia materialisták (Lamettrie, Helvétius, Diderot, Holbach), a skót származású Hume, a németalföldi Spinoza, az arab Averroes és több ókori görög gondolkodó. Az utóbbiak közül az egyik a már fentebb szóba jött Euripidész, aki a maga egyik hosszabb szövegének az elején így beszél: „Még azt mondják, hogy vannak égben istenek? / Dehogy vannak dehogy! Egyszer már szűnjetek / Meg ismételni ezt az elavult mesét!” Az előbbi felsorolásban említett Averroes pedig a 12. században az egyik, Al Ghazainak küldött levelében az ateizmus álláspontját a következő szavakkal fejezte ki: „Ha egy tudatlan ember kérdi, hol az Isten, azt kell válaszolni: az égben. Ha egy művelt ember kérdi, a megfelelő válasz az, hogy mindenütt a világban. A filozófus kérdésére a válasz csak az lehet, hogy sehol”.

Egy újabb konkrét példa annak érzékeltetésére, hogy a Magyar Nemzetet egyre inkább a vallási-egyházi szemlélet befolyásolja. A lap egy Stefka István által a római katolikus teológussal, Bolberitz Pállal készített interjút közölt 2004. február 21-én. Az utóbbiban a római katolikus teológus, aki Antall József gyóntatója és eltemető papja volt, az alábbiakat jelentette ki: „az emberek abban az illúzióban élnek, hogy lehet valaki tökéletes, nagyon jó ember Isten és vallás nélkül. Ez nem igaz, mert még a vallásos embernek is nehezen megy. Jézus azt mondja: nélkülem semmit sem tehettek! Vagyis az ő kegyelme nélkül nem tudunk hosszú távon jó emberek lenni....Erkölcsi válság, értékzavar uralkodik, s ez visszavezethető a vallási közömbösségre. Mert nem lehet kosszú távon erkölcsösen élni vallási indíték, motiváció és hit nélkül”. A kérdéseim e szöveg kapcsán: honnét tudja Bolberitz és a vele beszélgető Stefka, hogy van istenség.? És ha létezik, akkor ő vajon a zsidó vallás, a kereszténység, az iszlám vagy valamilyen más hitágazat természetfeletti hatalmával azonos? Mire föl meri állítani Bolberitz, hogy vallás nélkül nem lehetünk erkölcsösek? Ezt azért kérdezem tőle, mert a történelmi múltból és a kortársaim között is sok olyan ateista személyt ismerek, aki nagyon tisztességes, és akihez a legtöbb vallásos egyén morális szempontból még csak nem is hasonlítható. Vajon van-e legalább némi sejtése arról, hogy az ateistának – pl. a 24 éves korában az amszterdami hitközségből kiátkozott Spinozának – mily nemes jelleme lehet? Hivatalból tudnia kell, hogy a Bibliában, a zsidó és a keresztény vallás kánonjában milyen barbár-erkölcstelen dolgok szerepelnek. Nem is szólva arról, hogy vallási ösztönzésre a különféle irányzatokat követő hívők micsoda kegyetlenséggel ölték halomra egymást. Talán emlékeznie kéne arra, hogy mennyi „eretnek”-et és „boszorkány”-t pusztított el az egyháza, hogy mennyi áldozata volt a keresztények közt lezajlott 30-éves vallásháborúnak, továbbá, hogy kb. 80 millió indiánt pusztítottak el Amerikában a keresztények a valláserkölcs nevében. És különösen bosszantó, hogy Bolberitz – a nemrég elhunyt pápához, II. János Pálhoz hasonlóan – a (római katolikus ) kereszténységet helyezi minden vallás fölé, midőn arról beszél , hogy Jézus kegyelme nélkül nem tehetünk semmit. E véleményén az értelmes emberek csak nevetnek és megbotránkozhatnak, mert ha ez igaz, akkor szegény ateistákon kívül az iszlám, a jahvizmus és a többi más vallás követői is igen nyomorult helyzetűek erkölcsi szempontból.

A Magyar Nemzetben a vallási szemlélet előtérbe tolulását pregnánsan mutatja az az interjúcsokor is, amelyet Varga Klára készített öt emberrel: Jelenits Istvánnal, Falányi Júliával, Balogh Péter Piusszal, Mezey Katalinnal és Ekler Dezsővel (2003.jan.23). Micsoda véletlen: egyetlen ateistát sem invitált meg a riporter a vallási, a bibliai témáról folyó beszélgetésre! Az utóbbiban egyébként Jelenits a következőket mondja: „A Bibliához nem elég a két soros hírekre figyelő odaadás. Jó lenne az is, ha a tévében a Tudósklubhoz hasonlóan összeültetnék a biblikusokat, akik a teológia tudományos szintű problémájáról közérthetően beszélnének. Ez is érdekli az embereket.” És milyen jó volna, ha eme összejövetelre meginvitálnának a demokrácia nevében egy ateistát is, aki majd szépen elmondaná a Bibliáról a teológusok által elhallgatott igazságokat, és egyúttal az érdeklődök előtt világossá tenné: tudományos teológia sem a Biblia, sem egyéb dolgok kapcsán soha nem volt, és nem is lesz, mert hit alapon tudás nem lehetséges. A szóban forgó interjú-csokorban sajátos nézeteknek ad hangot Mezey Katalin is, aki a bölcseleti dolgok terén nagyon járatlan, és épp ezért nem értem, miért mer róluk nyilatkozni – méghozzá ostobaságokat . Az utóbbiak közül az egyik így hangzik: „Az istenhiányos ember legfőbb jellemzője, hogy nincs tudatában az őt gyötrő hiány mibenlétének ....”. Vajon honnét tudja, hogy az ateistát - anélkül, hogy ez sejtené – gyötri az istenhit hiánya? Majd – gyermeteg ostobaságokat az ateistáknak tulajdonítva - a fentebb említett Határ Győzőt is megtámadja amiatt, hogy nem ismeri el a szabad akarat létét, és úgy véli, hogy az emberi gonoszság, a történelem kegyetlensége cáfolja istenség létét vagy legalábbis a transzcendens hatalom jóságát. Mezey, persze, hisz az akaratszabadság létezésében , és épp ezért kíváncsi volnék, mit válaszolna az alábbi kérdésekre: Dönthetett-e arról, hogy világra jön-e vagy sem? Függött-e tőle, hogy leánynak vagy fiúnak születik? Vajon választhatott-e abból a szempontból, hogy ki lesz az apja, az anyja, és milyen korban, mily körülmények közepette és mily adottságokkal látta meg a napvilágot?

Maga a kérdés egyébként, amely kapcsán Mezey Határ Győzőt támadja, ti. az a probléma, hogy van-e az embernek szabad akarata, rengeteg gondot okozott már régóta a bölcselőknek és – főként – a teológusoknak. Az utóbbiak aztán hol azt állítják, hogy megvan ez a képességünk, hol pedig úgy vélik, hogy nem birtokoljuk. Balavány György pl. (Magyar Nemzet 2005.dec.17.), aki oly sok mindent zagyvál össze – a fantáziáját szabadon engedve – különféle dolgokról, a szóban forgó képességünkkel összefüggésben ezt írja „A kenyér háza” c. cikkében: „Az ember, míg a Bibliát nem ismeri, berzenkedik a predesztináció ellen. Pedig ha nincs eleve elrendelés, Isten sincs. Ha van Isten, akkor nincs véletlen, és nincs önkényes emberi akarat. Akkor ő minden akarat ura. Nincs aki felelősségre vonja, de bárkit felelősségre vonhat. Ha van Isten nem kérhető rajta számon háború, betegség, ínség, bűn, ördög és pokol, mert ha ő van, akkor ő az igazság és méltányossága csak tökéletes lehet, a mienk pedig tökéletlen. A létező Isten nem mérhető a mi igazságérzetünkkel, mert minden igazság belőle fakad, s az igazság mértékét is ő szabja meg. Bármit tesz, annak egyrészt jónak, másrészt – a mi korcs, megromlott, önző és szituatív igazságérzetünk számára – érthetetlennek kell lennie. A mindenségben nem fér meg a létező Isten és az ember szabad akarata... A szabad akarat nem szerepel a Bibliában, még csak szinonim kifejezés sincs rá.”

Mondd, kedves Olvasóm: hogy tetszenek neked ezek a Balavány-fejtegetések? A teológus úr ugyan – saját bevallása szerint – nem tudja, hogy van-e istenség, ám ennek ellenére mégis azt állítja, hogy ha létezik, akkor az embernek nincs szabad akarata. Az ő révén és a Magyar Nemzet különféle teologikus írásai révén voltaképp népbutítás folyik. Balavány egész oldalas, bibliai valótlanságokkal jól megtűzdelt cikke egyébként annyit ér, mint amennyire igaz azon megjegyzése, amely szerint a „Szentírás”-ban nem szerepel az emberi szabad akarati képesség meglétére vonatkozó állítás. Ha a teológus ismerné alaposan a Bibliát, akkor ilyen kijelentést sohasem tenne, mert az akaratszabadság létezését több ószövetségi szerző hangoztatja. Íme e tény igazolására csupán egyetlen hely a Sirák fia könyvéből (15,11-14), amely a következőket mondja: „Ne mondd: >> A bűnöm az Úrtól származik<<? Mert ő nem hoz létre semmit, amit gyűlől. Ne mondd: >>Bukásomat neki köszönhetem<<; mert gonosz emberre neki nincs szüksége. Az Úr gyűlöl mindent, ami rossz, s azok sem szeretik, akik őt tisztelik. Ő teremtette a kezdet kezdetén az embert, és kiszolgáltatta saját döntése hatalmának. Módodban áll, hogy megtartsd a parancsokat, hogy hűséges légy, megvan a hatalmad.”

Egyébként azok a zűrzavaros nézetek, amelyeket Balavány vall, jellemzők arra a Molnár Tamás professzorra is, akit Csurka István a legnagyobb élő magyar filozófusnak tekint, és aki ugyancsak gyakran írogatott korábban a Magyar Nemzetbe. Az egyik vele készített interjúban (2002.dec.21.), amely „A legsötétebb nap” címmel látott napvilágot, pl. kijelentette: „én … elsősorban ... Istenben hiszek. Isten adta nékünk azt az értelmet, amely által meglátjuk azt, hogy Isten értelmes lény, és hogy Isten az értelmes világ lehetőségét teremtette meg …. Minden embernek el kell jutnia hozzá.” Molnár Tamás a spekuláció vizein hajózik. Aminek a létezését bizonyítania kéne, azt meglévőnek jelenti ki. Könyveket ír az istenségről, akinek a létéről mit sem tud. Egyszer aztán – különféle műveinek a bemutatása alkalmával – megkérdeztem tőle: tudja-e vagy csak hiszi, hogy van természetfölötti hatalom? Miután aztán elhangzott részéről, hogy csak hisz istenség létezésében, egy újabb problémát vetettem föl neki: nem érzi-e erkölcsileg helytelennek, hogy a hiszem-álláspontját az istenség létét illetően mások számára már úgy adja tovább, mint ha tudná, hogy van transzcendens hatalom? - És legyen szabad e ponton egy megjegyzést tennem: Ha valaki elolvasta „A filozófia története” c. könyvemnek a Spinozáról szóló részét, akkor ebből az utóbbiból választ kap nem csupán arra,hogy van-e nekünk, embereknek szabad akarati képességünk, hanem arra is, hogy létezik-e valamilyen transzcendens istenség. Kötetemnek egyébként az ilyesfajta gondolatokat, elemzéseket tartalmazó részei bizonyára alapvető szerepet játszottak a Végh Attila által írt mocskolódó recenzió megszületésében. A népbutítók ugyanis nem bírják elviselni az igazságot, a galád hazudozásaik leleplezését. Magatartásukkal igazolják Lukianoszt, aki így írt az ókorban: „Az igazság nem tűr meg semmi álnokságot, nyíltan szól az emberekhez, és épp ezért népszerűtlen.”

Egy újabb (mégpedig igen markáns) példa a Magyar Nemzet irracionális irányba történő haladására az a szöveg, amelyet Kristóf Attilától, a lap egyik korábbi főszerkesztőjétől idézek. Az „Én nem tudom...” c. rovatából (2005.okt.15.) származó részletben a szerző így beszél: „A létezés, elképzelésem szerint, maradandóságot jelent, s egyetlen dolgot hiszek minden fenntartás nélkül, hogy Isten az, aki van, a többi pedig az ő akaratából létezik. Aki nem hisz Istenben, az önmagát természetszerűen >>nincsnek<< tekinti, s tagadja mindazt, ami van”. Mit is mond ez a textus? Azt, hogy aminek létét közvetlenül megtapasztalom, az nincs; az pedig, aminek, ti. az istenségnek a létében csupán hiszek, az van, és belőle, mint okból vezetek le mindent. És e nézetek kapcsán az emberben, ha legalább csöpp esze van, joggal merül fel a kérdés: vajon az őrült gondolatok a diliházban lakókra vagy a rajta kívül élőkre jellemzők-e?

Ha már egyszer Kristóf Attiláról szót ejtettem, megemlítek vele kapcsolatosan még egy-két dolgot. Közülük az egyik az, hogy évekkel ezelőtt írt egy bibliai témájú kötetet, amely „A hit regénye” címmel – talán még ötvennél is több részben – látott napvilágot a Magyar Nemzetben. Utána pedig módosított, „Ábrahám” címmel jelentette meg könyvalakban. Maga ez a munka, amely a mitikus ősatyáról szól, tele van valótlanságokkal és nagy elhallgatásokkal. Hogy ez a fiktív ószövetségi alak milyen is valójában, milyen galádságokat követett el és hogy a vele állítólag szövetséget kötött istenség mindig az általa becsapottakat bünteti, megtudhatja az érdeklődő a bibliai Teremtés-könyvből, továbbá Holbach művéből, a „A Szentek képtárá”-ból, amelynek ide vonatkozó részét ismertettem „A filozófia történeté”-ben. És még egy dolog: a 2001. szeptember 11-én New Yorkban és Washingtonban végrehajtott robbantások után Kristóf Attila hamarosan megjelentetett egy másik könyvet is, amelyben az iszlám antihumánus és a zsidó-keresztény gondolatvilág emberbarát voltát hangoztatta. Közben, persze hallgatott róla: annak az agresszivitásnak az ősforrása, amely a kereszténységre és az iszlámra jellemző, nem más, mint a zsidó vallás kánonja.

Ha aztán a Magyar Nemzet szerkesztősége a fentebb említett természetű nézeteket közöl, nem csoda ha az álfilozófusa, Végh Attila Makovecz Imrével olyan interjút készített, amelyből csak úgy árad – kettejük vallási irracionalítása (2006. márc. 8.). A nagyszerű építész a filozófia vizére hajózik és – gyermeteg módon – arról beszél (valószínűleg valamilyen istenségre utalva): vannak emberek, „akik nem felejtették el, hogy a világot egy intelligencia irányítja”. Majd miután az újszövetségi Jézus-alak különféle dolgait hosszan ecsetelte, azt fejtegeti, hogy hazánkban mily embertelenek a viszonyok, és ővele is hányszor bántak el tisztességtelenül – ám az közben nem jut eszébe, hogy mindez mennyire rossz fény vet a kozmoszt szerinte irányító intelligenciára. A riporter, aki szentként emlegeti azt a Saul-Pált, aki a saját nézeteit hirdette jézusi tanokként, az interjúalanyával együtt transzcendens világról beszél. Ám mivel ez az utóbbi nem jól intézi az itteni valóság ügyeit, a beszélgetés végén Makovecz kénytelen leszögezni: „Az értelmiség elvesztette azt a jogot, hogy magát értelmiségnek nevezze. Nem bocsátok meg a magyar értelmiségnek.”

E véleménnyel teljes mértékben egyetértek. Ám hozzáteszek valamit. Mégpedig azt, hogy részben a Magyar Nemzet is elvesztette korábbi intellektuális jellegét, mert a fentebb ismertetett gyermeteg – gyakran agresszív – nézeteknek ad helyt, és száműzi oldalairól a racionális világlátású embereket. Ily szándék érvényesül abban az „ismertetés”-ben is, amelyet Végh Attila „A filozófia története” c. könyvemről írt. Már recenziójának a címe elárulja, hogy célja a következő: elriasztani a lap olvasóit a kötetemben foglalt gondolatoktól. A cím ugyanis – mint fentebb már említettem – az , hogy „Pais, akit a materializmus füstje megcsapott”. Tehát a recenzens szerint az evilági, a tapasztalati tényeken nyugvó szemlélet valami beteges dolog. Szegénynek, úgy tűnik, nem erőssége a bölcselet múltjának ismerete. És nem tesz eleget az ókorban megfogalmazott követelménynek sem: „Ismerd meg önmagad!”. Ezért aztán a könyvemről, amelyre a közérthetőség, az emberarcúság, az igazság feltárásának és a humánum szolgálatának az igyekezete a jellemző, valótlanságokat hord össze. S ezen a vallási elvakultságból fakadó írásmódján nem is csodálkozom, hisz ezt a férfiút, amikor egy esszékötetének a bemutatására került sor nemrégiben, akkor – lapjának beszámolója szerint (2006.márc.10.) – meglátogatta és homlokon csókolta őt egy „angyal”. Ám úgy látszik, hogy mint „éber” egyén már régebb óta „birtokában van az ősidők szakrális tudásának, amely >>a dolgok eredeti értelmezésének a tudása<<”.

A következőkben nézzük meg, hogy ez a „szakrális tudás” milyen kritikai megjegyzésekre képesíti Véghet a „A filozófia története” c. könyvem kapcsán! Az egyik megállapítása az, hogy a kötetem „áporodott szemléletben láttatja” a bölcselet múltját, a belelapozót azonnal „megcsapja a materializmus füstje”, és ebben az „égésszagban meg kell fulladni”. Kedves Olvasóm! Ne higgy ennek a recenzensnek , mert a munkámat éppenséggel nem az avíttság, hanem a frissesség szelleme hatja át. Erről már azonnal meggyőződhetsz, ha a kötetben a tartalomjegyzék után álló nyolc, varázslatos tartalmú aforizmán végigfutsz. Magukkal ezekkel a kiemelt módon szedett aforizmákkal egyébként azt akartam előre jelezni kötetem olvasójának, hogy a később tárgyalásra kerülő filozófusoknál mily tartalmú gondolatokkal találkozik. Továbbá azt, hogy mennyire eltérő nézetek jellemzők a különféle bölcselőkre.

A recenzenst nagyon zavarja, hogy én azt írtam, a filozófiai gondolkodás fejlődését a „mindenkori szociális összviszonyokból, a gazdasági állapotokból, a társadalmi rétegződésből, a tudományok fejlettségi fokából és a szellemi élet különféle tudatformáinak a szintjéből” kiindulva kell megérteni. Ha aztán ez a nézetem nem igaz, akkor szerinte miből lehet feltárni a bölcselet történeti mozgását? Talán valamiféle isteni, „angyali” sugallat révén? Igaz ennek köszönhetően nem leszünk benne a „jó öreg történelmi materializmusban nyakig”. Viszont a vallási irracionalizmus mocsarában fuldokolhatunk – Végh Attilával együtt.

A Magyar Nemzet recenzense tiltakozik az ellen is, hogy én a könyvemben hangsúlyoztam: a filozófia a múltban különféle szociális csoportok érdekeit fejezi ki. Ha ismeri a bölcselet történetét, tudnia kell, hogy ez a vélekedés igaz. Persze, nem mechanikusan értelmezve, hisz voltak olyan egyéniségek, akik szociális helyzetüknél fogva retrográd álláspontokat ”kellett volna” hogy képviseljenek (mint például a régi görögöknél a szofista Kritiasz vagy a 18. századi Franciaországban Meslier abbé), ám ennek ellenére evilági szemlélet talajára helyezkedtek. Az ily vonatkozásokat egyébként a könyvemben többször említettem, hangsúlyozva, hogy a szociális helyzet és a világnézet közt a gondolkodóknál nincs merev kapcsolat. Ezért is jártam el úgy, hogy a kötetem Bevezetésében a különféle filozófiai nézeteket megszülő tényezők közül először nem a kimondottan szociális, hanem a megismerési nehézségekkel kapcsolatos okokat tárgyaltam.

Maga ez a Bevezetés egyébként nagyon nem tetszik a recenzensnek. Bosszantja és elhibázottnak tartja, hogy én ennek keretében megvizsgálom a filozófiának a köznapi tudathoz, a valláshoz, a művészetekhez, a szaktudományokhoz való viszonyát. És főként az nincs ínyére, hogy én nem csupán a Bevezetésben, hanem munkám későbbi részében is a bölcseleti haladás lényegi értékszempontjának azt tartom, hogy az egyes filozófusok mily mértékben dezantropomorfizáltak, azaz szorították háttérbe az emberiesítő világlátást. Közben fölemlíti a husserli fenomenológiát, amely a „világ konstituáló folyamatait” írja le, és amely szerinte épp valami mást jelent, mint a dezantropomorfizáció . Ám szegény Végh nem képes tudatosítani, hogy a husserli fenomenológia is éppenséggel dezantropomorfizációra törekszik. Maga a Bevezetés egyébként – az a gyanúm – azért nem kedvére való a „szakrális tudás” birtokában lévő Véghnek, mert ez olyan világnézeti-bölcseleti összképet nyújt, amelyre nálunk a most létező eszmei zsibvásár körülményei között igen nagy szükség van, és amelynek az átlapozása után az olvasót nem lehet mindenféle, fentebb a Magyar Nemzetből idézettekhez hasonló maszlagokkal megetetni.

Véghnek az evvel kapcsolatos fájdalma lehet az oka annak, hogy – hazug módon – ostobaságokat tulajdonít nekem. Szerinte pl. én úgy vélem, hogy „aki hívő, az csakis elmebeteg lehet”, és hogy szerintem a hit olyan babonás „lélekalakzat”, amelynek az „objektív” kiváltó okai régen megszűntek. Ilyen nézetek azonban „A filozófia történeté”-ben nem szerepelnek. Ha a szóban forgó nézet talaján állnék, akkor nem írtam volna külön munkát „Ember és vallás” címmel és nem fáradoztam volna rengeteget azért, hogy megírjam és négy szerzői kiadásban eljuttassam az érdeklődőhöz a Bibliáról szóló 726 oldalas kötetemet.

A recenzens, mivel könyvemben a bölcselet múltját csak a klasszikus német filozófia végéig tárgyalom, azt az ostobaságot tulajdonítja nekem, hogy szerintem a filozófia története Feuerbachhal lezárul. Hogy ezt a marhaságot honnét veszi, nem tudom. Lehet, hogy az „angyal” súgta neki? A helyzet ugyanis a következő: munkám előszavában fölhívtam az olvasó figyelmét, hogy kötetem címe általánosabb tartalmú , mint a benne foglalt anyag, mert csak a bölcselet múltjának egy részét tárgyalja; majd a Bevezetés végén még egyszer jeleztem e tényt, hangsúlyozva, hogy a Feuerbach utáni filozófiával (pozitivizmus, neotomizmus, egzisztencializmus, stb.) nem foglalkoztam.

Végh Attilának, a „szakrális tudás” birtokosának különösen az nem kedvére való, hogy én a könyvemben (nem csak annak Bevezetésében) igen sokoldalúan kitértem bibliai dolgokra, és ismételten rámutattam: a „Szentírás”, a zsidó és keresztény vallás eszmei-történeti alapja a világirodalom egyik legzűrzavarosabb és legantihumánusabb produktuma, amely az embert igyekszik elfordítani a valós világától és egy fiktív istenképzet alapján kényszerzubbonyt próbál a papok, a teológusok közreműködésével ráhúzni.

A recenzens a már említetteken kívül még egyéb ostobaságokat is igyekszik a nyakamba varrni. Pl. arról beszél, hogy én Hérakleitoszt csak a dezantropomorfizációs szerepét tekintve értékelem pozitívan. Aki könyvemnek az epheszoszi bölcselőről szóló részét elolvassa, egészen más helyzettel találja magát szemben. És ezt tapasztalhatja a kötet egészét illetően is, amelyről Végh kijelenti: „Hogy mindennek mi köze a filozófiához? Semmi.” A nagy semmi helyett azonban az érdeklődő a munkámban emberarcúságot, ésszerűségre, valódi humánumra irányuló jó akarást, rengeteg szép idézetet, világosan feltett kérdéseket és világos válaszokat lel. Mindez, persze, azoknak nincs ínyére, akik a vallást, a Bibliát az emberek elbutítására kívánják felhasználni és a politikai küzdelmeket vallási dolgokkal igyekeznek összekapcsolni.

A könyvemről szóló íráshoz egyébként a recenzens és a vele azonosan gondolkodó szerkesztő fényképet is mellékelt az antikvitás talán legegyetemesebb koponyájáról, a különféle tudományok kiváló művelőjéről, az ókori bölcselet egyik legkiválóbb alakjáról. Mégpedig ezzel a felirattal: „Arisztotelész szomorkodik” (ti. a rossz munkám miatt). Hogy ez igaz-e, nem tudom, és azt sem, hogy e hellén filozófustól kértek-e engedélyt ennek a szövegnek a megjelentetéséhez. Az viszont biztos, hogy én a halálom után – ha van túlvilág – nem a zsidó vallás szerinti legboldogabb helyre, Ábrahám kebelére, de nem is keresztények mennyországába óhajtok jutni, hanem az antik görögök alvilágába. Abba a Hadészbe, amelybe Szókratész is kívánkozott, és amelyben a ragyogó tollú szatirikus, Lukianosz szerint igen jó társaság leledzik. És – reményem szerint – ott Arisztotelész engem majd nem szomorúan, hanem örömmel fogad. Hálás lesz ugyanis nekem valószínűleg azért, mivel a Magyar Nemzet által agyonpocskondiázott könyvemben megírtam róla a következőket: továbbvitte Xenophanész azon nézetét, amely szerint az istenképzetek antropomorfok, az ember gondolati önkivetítései; majd az istenvilág szociomorf jellegét feltárva rámutatott, hogy ez az istenvilág a maga hierarchikus voltát tekintve nem más, mint az emberek közti alá- és fölérendeltségi viszony transzcendens tükrözése; és még azt is megemlítettem Arisztotelésztől, hogy a vallás kapcsán szerinte milyen magatartást kéne tanúsítaniuk a politikai vezetőknek – az utóbbiaknak azt javasolja, hogy a nép befolyásolásának az érdekében a vallási szertartásokban mutatkozzanak buzgóknak, ám ezt a buzgóságot ostobaság nélkül, mértékkel kell megjátszaniuk.

Befejezésül megemlítem, hogy a hozzám eljutott jelzések szerint „A filozófia története” igen sok embernek szerzett örömöt. Bízom benne, hogy némi örömérzést Végh Attilában is keltett az általa agyonszidott, szép anyagokat tartalmazó könyvem, amelyhez hasonló kötet nincs, és véleményem szerint sokáig nem is lesz a bölcselet múltjáról a magyar irodalomban. Minden esetre javasolok neki két dolgot. Egyfelől a következőt: gyakran mondja el – mert igen nagy szüksége van rá – azt a szókratészi erkölcsi imát, amely Platónnál olvasható, s amelyet beleírtam könyvemnek azon példányába, amely immáron az ő tulajdona. Maga ez az ima így szól: „Ó, kedves Pán, és többi istenek, akik csak itt lakoztok, adjátok meg nekem, hogy szép legyek belül, s ami külső birtokom van, a belsőkkel összhangban legyen!” Másfelől annak érdekében , hogy Arisztotelészt legalább némileg kiengesztelje, aki nem az én könyvem miatt szomorú, hanem őrá, a tisztességtelenül író recenzensre haragszik nagyon, tartsa mindig szem előtt e hellén bölcselő két tanácsát: „... érvelés nélkül nem szabad elfogadni egyetlen olyan tételt sem, amelynek még az érvelés hatására sem könnyű hitelt adni”; „... az embernek nem mindig az érvekre, hanem sokszor inkább a tapasztalati tényekre kell figyelemmel lennie”. Tudom, hogy az agresszív vallásosság füstje által megcsapott Végh Attilának, aki engem az ateizmusom miatt – úgy látszik – a legszívesebben az ótestamentumi szokás szerint megköveztetne, ill. az inkvizíció „humánus” szokása szerint máglyán elégettetne, nehéz Arisztotelész idézett tanácsai szellemében élnie. De azért próbálja meg! Némiképp hátha sikerrel jár! (Budapest, 2006.márc.10)

UTÓLAGOS MEGJEGYZÉSEK:

Mint a fentebbi dátum mutatja, ezt az anyagot már régebben írtam meg. Az Internetre azonban csak most tettem fel. Ennek oka a következő: nem akartam, hogy hazánk és népünk „jóakarói” a választási küzdelmek során a maguk céljaira felhasználják a Magyar Nemzetről irt bíráló megjegyzéseimet. Egyébként a legutóbbi parlamenti választások elvesztéséért felelős vezetőknek, továbbá a Magyar Nemzet vallási túlbuzgóságban szenvedő szerkesztőinek nagyon a figyelmébe ajánlom a következő kérdés megvizsgálását: vajon a FIDESZ és a vele szövetséges erők hány (5-10 %-nyi?) voksot veszítettek el azért, mivel előtérbe tolták a vallási-egyházi szempontokat, és ezáltal elriasztották maguktól (otthonmaradásra vagy máshova szavazásra késztették) az ateista vagy világnézetileg kételkedő, tehát józan szemléletű polgárokat?

Néhány rövid újabb adalék annak illusztrálására, hogy a Magyar Nemzetre sok szempontból továbbra is a politikai szatócskodás és a fentebbi anyagban több vonatkozásban mutatott irracionális magatartás jellemző.

Néhány esztendővel ezelőtt készült velem egy interjú, amelyben elmondtam, hogy aki szerint nálunk demokrácia van, az vagy nagyon buta egyén, vagy rendkívül hazug ember, mert hazánkban – Arany János találó fordítói szóleleményével élve – gátlástalan democsokrácia létezik. A beszélgetésben azt is megemlítettem, hogy míg 1848-1849-ben idegenek is az életüket és a vagyonukat áldozták hazánk függetlenségért és szociális haladásáért, addig az elmaradt pozitív társadalmi fordulat végrehajtása helyett az ország politikai vezetői hazánk vagyonát elrabolták vagy bagóért kiárusították. Az interjút a Magyar Nemzet, „természetesen”, nem jelentette meg.

Balavány György, akiről a fentebbi anyagban már szót ejtettem, a Magyar Nemzetben több alkalommal jelentetett meg olyan, nagy terjedelmű írásokat, amelyek előtt idézte a Máté-evangéliumából azt a részt, amelyben a „Mi Atyánk...” kezdetű ima hosszabb változata olvasható. Majd pedig egyik alkalommal magát a saját szövegét azzal a megjegyzéssel kezdte, hogy ezt az imát majd az egész földkerekségen ismerni fogják, mivel a Nyugat planétánk egyéb részeit elpusztítja. Hogy egy felnőtt embernek ilyesmi miként juthat eszébe, képtelen vagyok fölfogni. S azt is, hogy önmagát a keresztény humanizmus képviselőjének tartó napilap ilyen ostoba-barbár szöveget miként közölhet.

Ugyanez a kérdés merült fel bennem akkor is, midőn a szóban forgó újság egyik számában (2007. június 9.) Fáy Zoltán megtámadta azt a Bulányi György piarista pátert, aki már igen régen szembefordult több vonatkozásban a Vatikánnal, aki az egyházban szokásostól eltérő, ú.n. bokorközösségeket szervezett, és akit ezért a Rákosi-korszakban életfogytiglani börtönre ítéltek, és akitől a Vatikán azt követelte, hogy vonja vissza bizonyos nézeteit. Bulányi azonban a követelésnek nem tett eleget, mivel úgy vélte, hogy az ember „csak a lelkiismeretének tartozik engedelmességgel”. Fáy egyébként azért támadja Bulányit, mivel most „minden korábbinál radikálisabban kívánt szembehelyezkedni Rómával”. „Nemes egyszerűséggel megkérdőjelezte az ószövetségi Szentírás sugalmazott voltát, szerinte az csupán egy nép eredetmítosza; az Ószövetség erkölcse ugyanis nem felel meg az Újszövetség mércéjének”. Gondolj bele, kedves Olvasóm, a következőbe: ha egyszer Fáy ennyire gyűlöli azt, aki az Ótestamentum isteni sugalmazottságát tagadja, akkor mennyire haragudhat arra, aki ateista, aki szerint az egész Biblia – maga az Újszövetség is – emberi képződmény és fikarcnyi természetfeletti sincs benne? Egyébként javaslom Fáynak, hogy lapozgasson a Bibliába, olvassa el belőle legalább azt az első öt könyvet, amelyet korábban a sosem létezett Mózestől eredeztettek a teológusok. Ha aztán benne azzal a Jahvéval találkozik, aki önkényúrként a zsidóságot a maga egyetlen népének választja az etnikumok közül, majd pedig a „Ne ölj!” és a „Ne lopj!” - tehát a tízparancsolat - „kinyilatkoztatása” után a Mózes-alakon keresztül megparancsolja ismételten a zsidóknak, hogy foglaljanak el, raboljanak ki különféle városokat és öljék le az utóbbiak lakóit, és ezt követően is még mindig úgy véli, hogy az Ótestamentum, vagyis a zsidó vallás kánonja isteni sugalmazottságú, akkor nagy baj van nála. Különben kíváncsi volnék rá, hogy Fáynak mi fáj jobban. Az-e hogy Bulányi tagadja a zsidóság kiválasztottságát, vagy pedig az, hogy az Ószövetséget emberi képződménynek tartja?

Még annyit hadd említek meg, hogy a „Bibliai érdekességek, történetek, aforizmák” c., fentebb említett könyvemnek az 5. szerzői kiadása napvilágot látott, és akit érdekel, tőlem igen kedvezményes áron, 2500 Ft-ért veheti meg ezt a 726 oldalas, igen szép kiállítású és a hazai irodalomban páratlan tartalmú munkát. Egyúttal jelzem, hogy más szerzői kiadású köteteim is hasonló kedvezményes módon vásárolhatók meg. Ezek a munkák a következők: A görög filozófia (4. kiadás, 650 oldal: 2000 Ft), Antik bölcsek, gondolatok, aforizmák (7. kiadás, 343 oldal: 1800 F), A filozófia története (666 oldal: 2500 Ft). Maguk a könyvek, amelyek ajándékozásra, továbbá diákok jutalmazására is igen alkalmasak, 1-1 szép aforizmával névre szólóan dedikáltathatók.

Búcsúzom, kedves internetes Olvasók. A lakcímem, amelyen elérhetnek, a következő: 1181 Budapest, Mátyás király u. 20.; a telefonszámom pedig: 06-1-29-55-836. Várom az esetleges jelentkezésüket, és üdvözletemet küldöm a humánum és a ráció magyar barátainak:

Budapest, 2007. június 30.

P a i s I s t v á n

filozófiatörténész