A spektákulum esete Mari nénivel

„A rossznak részleges javítása nem más, mint a rossz egésznek a konzerválása.”

(Guy Debord)

„Az egyenes és egyszerű embereket nehéz megtéveszteni. Maszlaggal és ravasz ürügyekkel nem lehet hatni rájuk, éppen azért, mert egyszerűek. Nem elég agyafúrtak ahhoz, hogy túl lehessen járni az eszükön.”

                                                                                                                                                      (Jean-Jacques Rousseau)

                   Nem minden egyszerű ember lényeglátó, de tételezzük fel, hogy még vannak egyszerű emberek, akik - mert a saját életük függ ettől - nem engedik meg maguknak, hogy szem elől tévesszék a lényeget.

I.

„Mari néni! Maga mit gondol a spektákulumról?” – kérdezi Józsi bácsi a kertben kapálgató szomszédasszonytól.

Mari néni azt gondolja, hogy semmit nem gondol a spektákulumról, mert nem tudja, hogy mi az. Pontosabban: határozott gondolatai vannak róla, de nem tudja, hogy amiről neki határozott gondolatai vannak, azt némelyek spektákulumnak nevezik. Gondol ezt-azt a spektákulumról, de nem tudja, hogy a spektákulumról gondolja.

         Lényeglátó Mari néni tudja, hogy mit akar, és tudja, hogy mit nem akar.

Mari néni azzal szeret foglalkozni, amihez kedve van, és nem szeret azzal foglalkozni, amihez nincs kedve. Mari néninek ahhoz van kedve, ami tőle ered, belülről fakad, a lelkéből jön.

Mari néni szereti megvalósítani a saját elképzeléseit, szeret olyat csinálni, amiben az ő fantáziája, találékonysága, energiája, erőfeszítése ölt testet. Vagyis elsősorban alkotni szeret, mert ez okoz neki örömet.

Mari néni nem szeret robotolni, mások által irányított robotként viselkedni. Nem szereti, ha mások jelölik ki, hogy min dolgozzon, mit dolgozzon, mi legyen a munkájának a célja – az nem az ő célja, nem az ő munkája. (Még akkor sem az ő munkája, amikor időnként kényszerűségből megteszi, amit elvégeztetnek vele.) Nem szereti, ha mások mondják meg, hogy hogyan dolgozzon, miképpen végezze a munkáját – akkor az nem az ő találékonysága, nem az ő cselekvése.

Mari néni tudja, hogy senki nem csinálhatja mindig azt, amit szeretne. Tudja, hogy nem lehet megélni csupán olyan munkával, amely örömet okozó szabad alkotás. Tudja, hogy a megélhetésért olyan munkát is kell végeznie, amit nem kedvvel, nem szabadon végez. Tudja, hogy nem függetlenítheti magát életének azoktól a körülményeitől, amelyek nem tőle függnek. De megteheti, hogy csak abban ne legyen független, amiben elengedhetetlenül szükséges. Megteheti, hogy fontosabbnak tartsa a függetlenségét, mint a megszerezhető javakat, és csak annyi kényszermunkát végezzen, amennyi elkerülhetetlen. Ezért Mari néni „se lát, se hall”: szándékosan nem vesz tudomást azokról a divatos, korszerű javakról, szórakozási lehetőségekről, amelyek megszerzéséért külön - számára terhes - erőfeszítést kell tenni. Mari néni tudja, hogy az ilyen javak megszerzése őt nem gazdagítaná, hanem szegényítené. (Nem ő használja a javakat, hanem az ilyen javak használják őt. Elhasználják az életidejét, a személyes energiáit, eltérítik a gondolatait, az érzéseit, elveszik a saját, egyedi hangulatait.)

Mari néni nem igénytelen és nem aszketikus, ezért számos olyan szükséglete is van, amit nem tud önmaga kielégíteni. (Véleménye szerint akkor lenne aszkéta, ha belső, személyes javainak és hajlamainak feláldozása árán vásárolna meg külső javakat.) Mivel olyan igényeiről sem akar lemondani, amelyeket nem tud saját maga kielégíteni, segítséget kér a szomszédoktól, a szomszédságtól, az ismerősöktől.  Mari néni számos problémája – miképpen ugyanígy a szomszédság többi tagjának számos igénye is – így oldódik meg. A szomszédság tagjai felismerik, hogy egymásra vannak utalva, ezért kölcsönösen segítenek egymásnak, kisegítik egymást. Magától értetődő személyes kapcsolat, személyes együttműködés alakul ki közöttük. Mari néni csak azért ad pénzt, amit sem önállóan, sem az ismerősök segítségével nem tud előteremteni. Mari néninek annyi pénzt kell szereznie (legrosszabb esetben: annyi pénzért kell kényszermunkát végeznie), amennyi az ilyen áruk megvásárlásához szükséges.

 Mari néni szerencsésnek gondolja magát, mert a munkaideje és a szabad ideje nagyrészt összeolvad. Amit szükségesnek tart elvégezni, azt igyekszik igényesen, műgonddal, alkotó módon tenni. Az ilyen munka – még abban az esetben is, ha kényszerűségből történik – örömmel járhat. Ugyanezért tüsténkedik a szabad idejében. Megtapasztalta, hogy a szabad tevékenység nagyobb élvezet, mint a tétlen nyugalom.

Mari néni alkotni szeret, mert leginkább ez okoz neki örömet. Alkotni szeret, mert ebben érzi magát szabadnak, felszabadultnak, függetlennek. Mari néni önállóan akar rendelkezni a szabad idejével. Mivel minél több szabad idővel akar rendelkezni, ezért nem áldozza fel az idejét olyan javak megszerzéséért, amelyekről úgy véli, hogy számára nem feltétlenül szükségesek.

Mari néni szeretné önállóan berendezni az életét, kitölteni az idejét. Nem szereti, ha mások próbálják megmondani, hogy mi jó neki. Nem szereti, ha mások akarják megszervezni az életét. Nem szereti, ha mások adnak ötleteket, hogy mit kezdjen magával. Nem szereti, ha mások próbálnak gondoskodni arról, hogy mit csináljon a szabad idejében. Mari néni „se lát, se hall”: az ilyen időrablókról nem vesz tudomást.

Amikor Mari néni gyárban dolgozott, azt tapasztalta, hogy a munkatársai többnyire másként gondolkodnak és másként élnek, mint ő. Munkatársainak az volt a fontos, hogy megvásárolják az újdonságnak számító javakat. Azt használják, fogyasszák, amit a jómódúak – a fogyasztás területén ne nagyon maradjanak le mögöttük. Az volt a fontos, hogy szabad idejükben divatos módon szórakozzanak. Úgy szórakozzanak, mint a jómódúak – a szórakozás területén ne nagyon maradjanak le mögöttük. Munkatársai hallgattak a reklámra, az árupropagandára, és megpróbáltak engedelmeskedni a reklám, a propaganda útmutatásának. Ezért fontos volt számukra, hogy minél több pénzt keressenek. Fontos volt számukra, hogy túlórázhassanak, külön munkát találjanak.

Mari néni azt tanulta az iskolában, hogy akkor változik meg a társadalom, ha sokan akarnak mást, mint a fennálló: elkezdenek a hagyományostól, szokványostól eltérő módon gondolkodni, eltérő módon élni. Azt tanulta, hogy akkor nem változik meg a társadalmi lényeg, ha az alul levők, alávetettek csak jobban, jómódban szeretnének élni, és nem valami másfajta életet akarnak. Tanulta, hogy voltak győztes rabszolgafelkelések, ahol a győzelem célja és sikere egyszerű szerepcsere, személycsere: a szabadokból rabszolgák, a győztes rabszolgákból pedig rabszolgatartók lettek.

Mari néni nem győztes rabszolga, hanem szabad ember, független személyiség szeretne lenni. Ezért próbálja meg másképpen berendezni az életét, mint ahogy hivatalosan elvárnák tőle. Tudja, hogy ettől nem változik meg alapvetően a társadalom. De azt gondolja: ha sokan cselekednének hozzá hasonlóan, előbb-utóbb lényegi változások is bekövetkeznének.

II.

„Mari néni! Maga mit gondol a spektákulumról?” – kérdezi Józsi bácsi a kertben kapálgató szomszédasszonytól.

Egy anekdota szerint egyik tanítványa lelkesen újságolta Hegelnek: művét már fordítják franciára. A köztudottan szerény Mester válasza: „Engem nem lehet lefordítani franciára, és ha mégis megtennék, az franciául semmit nem jelent”.

Lehetséges, hogy mindez - megváltoztatva a megváltoztatandót - Guy Debord-ra is igaz? Debord főműve magyarul „A spektákulum társadalma” címmel olvasható.

III.

Debord könyvének kiindulópontja: „A vágy tudatossága és a tudatosság iránti vágy alkotják – együtt, szétválaszthatatlanul – azt a tervet, amely … arra irányul, hogy a termelők a tevékenységük minden egyes mozzanatát közvetlenül birtokolják. Ennek a tervnek ellentéte a spektákulum társadalma, ahol az áru szemléli önmagát egy olyan világban, amelyet maga teremtett.”

Debord néhány végkövetkeztetése, üzenete:

- Tudatosítsuk a helyzetünket: olyan társadalmi rendszerben élünk, amely totális fogyasztóvá manipulál, és ezáltal megfoszt bennünket a saját élettől.

- Csak az az idő a miénk, csak akkor lehet a mi személyesen megélt időnk, ha azt önmagunk töltjük ki: egész lefolyását saját magunk irányítjuk.

- Ne tűrjük el, hogy részekre tagolják, feldarabolják az életünket! Ne tűrjük el, hogy részekre tagolják, feldarabolják a személyiségünket! Igyekezzünk egységes szubjektumként viselkedő személyiséggé válni!

- Törekedjünk önemancipációra: tegyük magunkat életfeltételeink és egész életünk alanyává. Ne érjük be ennél kisebb céllal. Az emberre jellemző, hogy fűti az azonnali hatékonyság vágya – de ez valójában nem más, mint engedelmeskedés a jelennek.

IV.

Debord felismerése: ha az ő nyelvüket használod, akkor az ő rendjüket szolgálod. Következtetése: ha nem akarod az ő rendjüket szolgálni, akkor más nyelven kell beszélni. A kritika - hangsúlyozza - „a tagadás stílusát” követeli meg.

Mindebből adódik egy paradoxon: 

- Ha közérthetően fogalmazol, értik - de minek megszólalni?

- Ha nem fogalmazol közérthetően, nem értik – de akkor minek megszólalni?

Dedord problémája: Lehet-e kitörni ebből a paradox helyzetből? Hogyan érdemes megszólalni?

Debord kísérlete: a fogalmaknak nem tudományosságra, hanem szemléletességre törekvő használata. Aki veszi – viszi. Aki nem – nem.

V.

Első dilemma: Van-e egzakt tartalom Debord képlékeny szóhasználata mögött? Lefordítható-e egyáltalán - bármi legyen is ennek a funkciója - következetes nyelvezetre? Másként fogalmazva: Gondol-e valami egyértelműre Debord, amit - koncepciójának megfelelően - nem akar precíz nyelvezeten közölni? Vagy: a nem precíz fogalmazás mögött valójában nincs is egzakt tartalom?

Ha feltételezzük, hogy van ilyen egzakt, egyértelmű tartalom, akkor adódik egy második dilemma. Le kell-e mondani azokról, akik nem vevők erre a szemléletes stílusra? Lefordítható-e Debord valamilyen közfogyasztásra is alkalmas nyelvre?

VI.

Mari néni használati tárgyakat fogyaszt. Saját maga találja ki, hogy neki - személy szerint - milyen dolgokra van szüksége. Az így szükségelt javakat megszerzi (előállítja vagy beszerzi), és elfogyasztja. Nem érdekli, hogy másoknak mire van igényük, mit fogyasztanak.

Debord meglátása szerint korunk egyéne nem a valóságos, hanem egy spektákulum-világban éli az életét. Korunk egyéne spektákulummal táplálkozik, egy spektákulum-világ fogyasztója. Spektákulumot fogyasztva - központilag ránk rótt - kötelességet teljesítünk: fogyasztási parancsot hajtunk végre. Amikor úgy gondoljuk, hogy szabadon fogyasztunk, valójában külső előírások - úgymond: „az engedelmesség általános törvénye” – szerint cselekszünk. Választhatjuk ezt vagy azt, de egész életünket meghatározó és kitöltő fogyasztásra vagyunk ítélve. Nem mi fogyasztjuk a spektákulumot, hanem a spektákulum-világ fogyaszt el minket.

VII.

Mi a spektákulum, aminek ilyen központi szerepet tulajdonít Debord az emberek életében? Mik alkotják a spektákulum-világot?

Ide tartoznak azok a látványok, látnivalók, látványosságok, mutatványok, amelyekbe beöltöztetve a legkülönfélébb áruk kelletik magukat, eljutnak hozzánk, és a szemünket „behálózzák”. Ide tartoznak azok a közlési formák, nyelvi mutatványok, amelyekbe beöltöztetve, becsomagolva a hírek, információk, reklámok eljutnak hozzánk, és a fülünket „behálózzák”. (És bár ezt így külön nem említi, feltehetően ide érti a kozmetikumok, tisztítószerek stb. reklámozott illatát, amelyre hivatkozva próbálják „behálózni” az orrunkat, ezáltal a pénztárcánkat.)  A spektákulum színpadán  - úgymond – „látszatesemények” tülekednek – és mi odaadjuk nekik az érzékszerveinket.

VIII.

Honnan ered a spektákulumnak, a képi és nyelvi mutatványoknak ez az érzékszerveinket és tudatunkat behálózó szerepe? A spektákulum nem van, hanem termelik. A spektákulumot erre a mindent behálózó feladatra termelik. A „spektákulum a legfontosabb termelőtevékenység… az árupiac helyébe a spektákulum-piac lép”. A használati javak termelésének rovására előtérbe kerül a látványok-látványosságok termelése, propagandisztikus hatású hírek, információk termelése, reklámok termelése. A spektákulumok piaca homogenizációs fegyver: felébreszti a fogyasztók utánozási igényét, és egy irányba tereli a vágyakat. (Debord - egyebek mellett - a szupermarketekkel, autópiaccal, nemzetközi turizmussal példálózik.)

IX.

Mari néni akkor érzi magát szabadnak, amikor alkot. Akkor érzi magát szabadnak, amikor kigondol valamit, és azt megvalósítja. Ebben a tevékenységében az ő saját fantáziája, találékonysága, az ő személyes energiája, erőfeszítése ölt testet. Mari néninek az ilyen alkotó tevékenység örömet okoz – számára a szabad alkotó tevékenység okozza a legnagyobb örömet.

Korunk egyéne többnyire akkor érzi magát szabadnak, amikor fogyaszt. Szabadsága területének a fogyasztást tekinti. Valójában azonban – mutat rá Debord – az egyén szabadnak gondolt fogyasztása csupán passzív tevékenység, „tétlen szabadság”. Fogyasztása „a tőke arcképét” mutatja, a tőkés gazdaság része, a tőke szolgálatában történik. A tőke a gazdaság szolgájává teszi a társadalmat. A gazdaság rendszerében „a cél semmi, a növekedés minden”. A rendszer gazdasági javai: fegyverek az ember ellen.

Korunkon a termelés, az önállósult gazdasági szféra uralkodik. A gazdaság a dolgok uralma az emberen. A gazdaság szolgává tesz: a dolgok logikáját kényszeríti az egyénre, amennyiben saját szolgálatába állítja a szereplők horizontját: az egyéni perspektívákat, terveket. Kiiktatja az egyének autonóm terveit, és saját kész programjával helyettesíti azokat. A saját, személyes távlat elvesztése a spektákulummal kompenzálható. A sikeres egyén jutalma: a megfosztottságban való gazdagodás. A tárgyi javakban való gazdagodás és az – úgymond – spektakuláris élményekben való gazdagodás.

X.

A gazdaság működése felszámolja az élet (mind az egyéni, mind a társadalmi élet) korábbi egységét, és feldarabolja, részekre tagolja azt. A társadalom működése gazdasági, politikai, kulturális stb. szférákra esik szét, amelyek között ellentétek feszülnek. („a régi egységtársadalmak széthullása következtében elkülönbözött: a magánélet, a gazdasági élet, a politikai élet”.) Ennek lecsapódásaként az egyének élete is feldarabolódik: más-más módon viselkednek a gazdaság, a politika, a magánélet stb. területén. További következmény: a társadalom tagjai atomizálódnak, vagyis az egyének elszigetelődnek egymástól.

A rendszer létfeltétele, működési formája az elkülönítés, széttagolás, részekre szakítás. Ezért azután arról is kell gondoskodni, hogy az egyének ne lázadjanak az elszigeteltség, elkülönítettség, szétdaraboltság ellen, hanem derűsen, elégedetten fogadják el alávetett helyzetüket. Szükséges biztosítani, hogy az egyes egyén ne az egyéni és a társadalmi lét feldaraboltságát akarja megszüntetni, hanem e feldaraboltság érintetlenül hagyásával (sőt, a róla való megfeledkezéssel) másik egységet találjon helyette.

A rendszer számára bevált megoldás: „A fogyasztás boldogságában egyesülő társadalom”. A spektákulum az egység látszatával borítja be, fedi el a szétszakítottságot, összhangként jeleníti meg az antagonizmust. Az atomizált, egymástól elszigetelt egyénekre bomlasztott társadalom a spektákulum-világ fogyasztásában egységesül.

Az egyénekre bomlasztott társadalmat azért kell egységesíteni, mert így irányítható. Egyéneket azért lehet egységesíteni, mert atomizáltak. Egyéneket azért lehet egységesíteni, mert megszűnt az önállóságuk.

XI.

A spektákulum feladata elfedni a feldaraboltságot, elterelni a figyelmet a részek szétszakítottságáról, széttagoltságáról, elkülönítettségéről. A spektákulum egységesnek, harmonikusnak mutatja azt, ami valójában szétesett, felaprózott, antagonisztikus.

Hogyan tudja ezt a mutatványt, transzformációt végrehajtani a spektákulum?

A rendszer irányítóinak birtokában van a tájékoztatás, informálás, közlés, megmutatás-eltitkolás, jelentésadás monopóliuma. Az értelmezés, jelentésadás monopóliumával élve tájékoztatnak, közölnek információkat. Láttatnak, illetve elhallgatnak. Végeredményben félretájékoztatnak. („Az ismeretegyüttesnek, amely ma mint a spektákulum szellemisége fejlődik tovább, az a dolga, hogy igazoljon egy igazolhatatlan társadalmat”.) Az eredmény: irányított információt, reklámot, politikát, szakértelmet fogyasztó, ezért ezeknek kiszolgáltatott állampolgár. A tömegkommunikáció az emberek ellenőrzésének fő eszköze. (Nem utólagos ellenőrzésük, hanem ellenőrzött termelésük, eleve ellenőrzöttként való előállításuk.)

Debort fölhívja a figyelmet korunknak egy jellegzetes tendenciájára: a felszín, a szervezett látszat hatása alatt állunk. Részben Debord-nál található, részben a debord-i szemlélet alkalmazása által nyert példák:

- Gyakran nem azért vásárolunk meg valamilyen árut, mert használati értéke van a számunkra, hanem mert manipulálva vagyunk a megvásárlására. Nem magát az árut, hanem az öltözékét, az általa hordozott, kihordott, megjelenített mutatványt fogyasztjuk.

- Többnyire nem azért fogyasztunk információkat, mert a hasznunkra vannak, hanem mert nem tudjuk kivonni magunkat a tömegkommunikációs befolyásolás alól.

- Többnyire nem azért fogyasztunk reklámokat, mert informálnak minket, hanem mert a számunkra elérhető (vagyis a számunkra megszervezett) világba a reklámok kapuján tudunk belépni. Reklámfogyasztás nélkül tudatlanként, otthontalanul mozgunk a környezetünkben.

- Többnyire nem azért fogyasztunk szakértelmet, vetjük alá magunkat hivatali szakembereknek, szakértő bürokratáknak, mert megbízunk a tudásukban, hanem mert kénytelenek vagyunk alávetni magunkat a rendszer elvárásainak.

- Nem azért fogyasztunk politikát, mert meggyőződésünk, hogy a javunkat szolgálja, hanem mert önállótlanná vagyunk nevelve, és nem kérdőjelezzük meg az engedelmeskedés törvényét.

Többnyire azért fogyasztunk információt, reklámot, hivatali szakértelmet, politikát, mert az információnak, a reklámnak, a bürokratikus szakértelemnek, a politikának szüksége van ránk. Csak a mi fogyasztásunk által tudja igazolni a létezését.

XII.

A rendszer azért működik, mert irányítói legyártják-legyártatják a rendszer működtetéséhez szükséges mutatványokat. Mi pedig jóízűen fogyasztjuk ezeket a bennünket célba vevő mutatványokat. A spektakuláris bőség hamis választékot kínál: a spektákulum által felmutatott alternatívák közötti választás szabadságát. Következmény: „silány versengések végtelen sora a versenysportoktól a parlamenti választásokig bezárólag”.

- A rendszer irányítói demokráciát adnak az embereknek. Élve monopóliumukkal, behatárolják, leszűkítik a demokrácia területét: a képviselő-választás szabadságaként értelmezik a demokráciát. A spektákulumipar technológiájával végrehajtják a mutatványt: az állampolgárok - mivel csak erre terjed ki a nekik adományozott politikai szabadság - megválasztják őket.

- A rendszer irányítói szabadságot adnak. Élve monopóliumukkal, behatárolják, leszűkítik a szabadság területét: vásárlóereje határáig mindenki számára biztosítják a piaci (vásárlói) szabadságot. (A piaci egyenrangúság kiemelésével elfedve a vásárlás előfeltételét képező jövedelemszerzési lehetőségek nem-egyenrangúságát.)

- A rendszer irányítói fogyasztói szuverenitást adnak. Élve monopóliumukkal, behatárolják az egyéni szükségletképződés területét. A spektákulumipar technológiájával végrehajtják a mutatványt: az állampolgárok – élve a nekik juttatott egyéni fogyasztói szabadságukkal – végső soron ugyanazt fogyasztják: azt fogyasztják, amit a rendszer irányítói fogyasztásra kijelölnek.

- A rendszer irányítói megadják az egységes társadalmi rend, nemzeti egység képzetét. A spektákulumipar technológiájával végrehajtott mutatvány elfedi a termelés, jövedelemszerzés területét meghatározó antagonizmust: a társadalmi osztályokra való tagoltságot. A spektákulum egysége - a személyes különbségek megszüntetése mellett - a termelés területén meglevő osztálykülönbségeket is eltünteti. („Az irreális egység, amelyet a spektákulum hirdet, elfedi az osztályellentétet, amelyen a kapitalista termelési mód reális egysége alapul.”)

XIII.

Mari néni arra törekszik, hogy maga rendezze be a szabad idejét, maga rendezze be az életidejét. Így megmarad a fennhatósága az idő folyása, lefolyása fölött. Az események nem pusztán megtörténnek vele, hanem ő csinálja a vele megtörténő eseményeket. Mivel ő csinálja, ezért személyesen megéli, átéli azokat. Mari néni azért tudja a maga idejét a fennhatósága alatt tartani és irányt szabni a vele megtörténő eseményeknek, mert nem engedte, hogy személyiségének egységét az őt körülvevő rendszer össze-vissza elvárásai felbomlasszák, részekre szabdalják. Egységes személyiségként alakítja, rendezi be az életét.

Debord megállapítása szerint a spektákulum elmossa, eltörli az én és a világ közötti határvonalat. Feloldja az egyedi személyiséget, a személyes egyént a tárgyi világban. Felszámolja az egyén ÉN-tudatát. Ennek következtében már nem különíthető el, nem különböztethető meg az egyén a spektákulum-világtól. Az egyén nem több, mint puszta spektákulumfogyasztó, a spektákulum lenyomata.

A spektákulum-világ körülveszi, beborítja, elfedi az egyént. Személyes énje teljesen feloldódik, szétolvad e világ fogyasztói szabadságában. Mivel képtelen a saját, a személyes, a személyiségből fakadó élményekre, ezért beleveti magát a spektákulum-világ előre gyártott élményeibe. A készen kapott, sztereotip élmények általa nem megélt, csupán elfogyasztott élmények (úgymond: „pszeudoélmények”). A fogyasztott élményhez nincs személyes viszonya, mert nincs benne egyéni, egyedi aktivitása. A spektákulum-világ nyújtotta élmények a személyes élmények hiányáról tanúskodnak, ezt az élmény-hiányt hivatottak kompenzálni. „A magasan koncentrált kapitalizmus a legfejlettebb szektorokban megkezdte ’összkomfortos’ időtömbök piacra dobását, amelyek mindegyike egy sor egyéb árut magában ötvöző, komplett árucikk. A ’szolgáltató-’ és szórakoztatóipar egyre expanzívabb gazdaságában ’tokkal-vonóval’ fizetünk a spektakuláris lakhatásért, a társas pszeudoutazásokért, a kulturális fogyasztásban való részvétel jogáért, sőt, maga a társas lét is eladó, ’izgalmas beszélgetések’, illetve ’találkozások hírességekkel’ formájában. Az ilyen típusú áruféleségek természetesen csakis azon valóságok fokozódó elszegényedése árán lesznek eladhatók, amelyeknek paródiáját nyújtják.”

XIV.

Az egyén „minél inkább szemlél, annál kevésbé él; minél készségesebben ismer rá az igényeire azokban a képekben, amelyeket az uralmon levő rendszer felmutat neki, annál kevésbé érti a saját létét és a saját vágyait. … az egyén gesztusai többé nem a saját gesztusai”.

A saját produktivitás lehetőségének akadályozása – fogalmaz Debord – élethiányt, a saját, személyesen megélt élet hiányát eredményezi.

Mivel képtelenekké váltunk a saját életünk formálására, igényeljük a készen kapott, előre gyártott eseményeket. Sztárok életével, életének eseményeivel táplálkozunk. „A sztár, az élő emberi lény spektakuláris képviselője, azzal, hogy magában egy lehetséges szerep képét sűríti, ennek a banalitásnak a sűrítménye. A sztár a sekélyes látszatéletre való szakosodás identifikációs mintája, aki így kárpótolja rajongóját a ténylegesen megélt produktív szakosodás lehetetlenségéért… A spektákulum ügynöke, aki mint sztár lép a színpadra, valójában az egyén ellentéte, ellensége mind a saját, mind a többiek individualitásának. Miután úgy lép be a spektákulumba, mint identifikációs minta, eleve lemond minden autonómiáról, hogy így azonosulhasson a dolgok menetének való engedelmesség általános törvényével… Azok a csodált emberek, akikben a rendszer megszemélyesül, éppen arról ismerszenek meg, hogy nem azok, akik valójában; onnan a nagyságuk, hogy leszálltak a valóságosságnak még a lehető legjelentéktelenebb individuális életénél is alacsonyabb fokára”.

XV.

A spektákulum az egyesítés nyelve és módszere. A spektákulum az elkülönítés nyelve és módszere. A spektákulum az egyesítés által való elkülönítés nyelve és módszere.

Az atomizált, elszigetelt, elkülönült, személyes élettől megfosztott egyéneket a spektákulum-világ – spektákulumfogyasztókként – egyesíti. Egyazon propagandának a termékei, akik ugyanazokat az irányított (be-, illetve átcsomagolt) híreket hallgatják, ugyanazokon a reklámokon nevelődnek, ugyanazokat a szupermarketeket látogatják A spektákulum-világ felbomlasztja és részekre tagolja az emberi (mind az egyéni, mind a társadalmi) élet gyakorlati egységét, hogy azután az így keletkezett részeket egy külön szektorban, a spektákulumvilág szférájában újra egyesítse, egységesítse.

A spektákulum eredete: az egység széthullása. A széthullás jellegzetes tünete: a gondolat különválik a gyakorlattól, az élettől, a cselekvéstől – végső fokon ezeknek a tagadása. A spektákulum világa az egységre irányuló cselekvést helyettesíti.

A gyakorlattól absztraháló gondolkodás (amely nem a gyakorlat gondolata) különböző szektorokra, szférákra esik szét. A gondolkodók szakosodnak: valamely részterület szakértőjévé, szakemberévé deformálódnak. Az egyes szektorokban (így a művészet, filozófia, kultúra területén is) csupán belső kommunikáció, ezáltal a valóság eltorzítása, meghamisítása folyik. De az absztrakciókkal foglalkozó szakember - a rendszer sajátossága miatt - hihet a szakmai tevékenységének szabadságában és fontosságában: „a csaló önmagát is becsapja”.

A gondolat, mint részleges, absztrakt (az élet egészétől különváló) magyarázat, a rendszert erősíti. A gondolat, mint a társadalmi élet egészére vonatkozó cselekvést helyettesítő elméleti cselekvés, a rendszert erősíti.

XVI.

A spektákulum világa önállótlanná teszi az egyént, és feloldja a spektákulum külső világában. De mi történik akkor, ha valakiben mégis feltámad a helyzetével, életével szembeni elégedetlenség? Az illető kritikát fogalmaz meg az őt körülvevő rendszerrel kapcsolatban, amelyből kiábrándult. Kritikát fogalmaz meg: elméleti kritikát. Bírál olyan felszíni jelenségeket, amelyek csupán következményei a rendszer működésének. Bírál olyan részterületeket, részjelenségeket, amelyek a rendszer egészétől kapják az életüket. Esetleg eljut a rendszer egészének elméleti bírálatáig. A kritikus – mutat rá Debord – szolga-szellem marad, aki a fennállót igazolja. A szolga-szellem az elkülönülés tanulmányozását az elkülönülés eszközeivel teszi. Elméleti kritikát folytat, és ennek az absztrakt elméleti kritikának egyetlen terméke van: a gondolat. Az elméleti kritikus tevékenysége: nem-cselekvés. Az ilyen lázadás pusztán spektakuláris lázongás, amit a rendszer lázadás-áruvá alakít át. A csupán részleges, spektakuláris lázongás következménye: a fennálló változatlanul hagyásának gyakorlata, ennyiben gyakorlati elfogadása.

XVII.

Más a helyzet olyan kritika estén, amely nem pusztán tanulmányoz, hanem cselekszik. Nem puszta elmélet, hanem a gondolatot a cselekvés szolgálatába állító gondolat: a gyakorlat elmélete. (A legmagasabb elméleti igazság: a gyakorlati létezés.) Ez a megközelítés a tárgyban levő immanens kritikából indul ki; a hiányt, megfosztottságot, elkülönültséget látja benne, és ezek megszüntetéséért cselekszik. A megszüntetés útja: olyan emberek keletkezése, akik alanyai az életüknek; olyan élet (benne gazdálkodás), amelyben a termelő önmaga terméke. A megszüntetés eszköze: a jelen gazdaság anyagi alapjaitól (a dolgok emberen való uralmától) megszabadulni.

A részcélok elérése: semmi. A részleges rossz kijavítása az univerzális rossz tartósítása. A cselekvő kritikának nem lehet kisebb feladata, mint az embereket összes életfeltételük alanyává tenni. Ennek konkrét formája Debord-nál: a tanácshatalom. A képviseleti rendszerekkel szemben a tanács személyes részvételt, közvetlen jelenlétet és felelősségvállalást jelent. Lehetővé teszi szabad játékszabályok kialakítását, saját, személyes események megélését.

Mindennek megvalósítására akkor van esély, ha a cselekvő kritika gyakorlati mozgalommá tud válni: a kritikai elmélet csupán gyakorlati elméletként, vagyis gyakorlati mozgalom részeként tesz szert bármiféle jelentőségre.

X X X

Debord 1967-ben írt könyvének címzettje a proletár. Azért a proletár, mert ő mutatkozik a fennálló gyakorlati tagadására, felszámolására alkalmas társadalmi alanynak: a forradalmi elmélet gyakorlati kihordójának, szociológiai hordozójának. A megcélzott proletárra persze nem fog hatni Debord üzenete, hiszen azt nem érti. Már azért sem érti, nem értheti, mert nem az ő nyelvén lett megfogalmazva.

         De Debord logikája szerint a proletárnak nem is az ő üzenetét kell érteni, hanem a saját mindennapi élethelyzetét. Ha a proletár megérti az élethelyzetét és levonja belőle a logikus következtetéseket, akkor úgy fog cselekedni (mozgalom a rossz társadalom strukturális felszámolásáért), mint aki megértette Debord – egzakt módon nem kimondott – üzenetét.

Mari néni a saját életét akarja élni. Hogy ez sikerüljön, személyes együttműködést, személyes kapcsolatrendszert alakít ki a környezetével.

Amikor gyárban dolgozott, azt tapasztalta, hogy a munkatársai másként gondolkodnak és másként élnek, mint ő. Munkatársainak az volt a fontos, hogy megvásárolják az újdonságnak számító fogyasztási javakat. Az volt a fontos, hogy szabad idejükben divatos módon szórakozzanak. Munkatársai hallgattak a reklámra, az árupropagandára, és megpróbáltak engedelmeskedni a reklám, a propaganda útmutatásának. Megpróbáltak jól fizetett rabszolgák lenni.

Mari néni nem jól fizetett rabszolga, hanem szabad ember, független személyiség szeretne lenni. Ezért nem vesz tudomást a „spektákulumról”, ezért próbálja meg másképpen berendezni az életét, mint ahogy a „spektákulum-világ” szerint kellene. Tudja, hogy ettől nem változik meg alapvetően a társadalom. De azt gondolja: ha sokan, nagyon sokan cselekednének hozzá hasonlóan (Debord megfogalmazásával: mozgalommá szerveződnének), előbb-utóbb talán a „spektákulum-világ” (és ami mögötte van) is összeomlana.