* 2004. májusában Brüsszelben lezajlott nemzetközi békekonferencia egyik vita-anyaga
A gazdasági-társadalmi globalizálódás a termelőerők és a civilizációs fejlődés progressziójának objektív szükséglete. Marx egyik alapvető felismerése, hogy a tőkés termelés kiterjedésével a gazdaság és a társadalmi viszonyok internnacionalizálódnak. Felgyorsult és új minőséget kapott ez a folyamat a tudományos-technikai forradalom kibontakozásával, mely ugynakkor elmélyíti a kapitalizmus antagonizmusait. A modern tudományos felfedezések objektiválódnak a termelési eszközök és a termelési folyamatok ugrásszerű továbbfejlődésével, nagyobb szerepet nyer a tudomány és az általános, s szakmai műveltség, a tudás a termelőerők előrehaladásában és szerkezetében, új lehetőségeket nyit az életminőség egészének fejlesztésében. A globális problémák komplexumának megoldandó objektív problémái közé tartozik, többek között a hatalmas méretű demográfiai robbanás kezelése (a föld lakossága mára már meghaladta a 6 és fél millárdot, a múlt század közepe óta megkétszereződött az emberiség létszáma, s az előrejelzések szerint – igaz, hogy a civilizációs szint előrehaladás szintjének megfelelően országonként és kontinensenként más ütemű megoszlással -, meghaladhatja a 9 milliárdot). Ez mérhetetlen erőfeszítéseket követel az élelmezésben, az egészségügyi ellátásban, az elszegényesedés problémáinak kezelésében, az infrastruktúrák építésében, a műveltségi és civilizációs alapszintek biztosításában, az élesedő új konfliktusok megoldásában. Külön probléma az ökológiai válság: a környezetvédelem megoldása, a kimerülő nyersanyagok és energiaforrások pótlása, az óceánok és terméketlen hatalmas sivatagi területek hasznosítása, a kozmosz meghódításának elindítása, a mikroszféra rejtelmeinek megismerése és kezelése.
A globalizáció modern kapitalista módja tengernyi új probléma elé állítja az emberiséget: a nagyobb profitszerzés érdekében a technológiai fejlődést új piacok, nyersanyag és energiaforrások megszerzésére használják fel. Magukban a fejlett országokban is a modern technika kiszorítja az embert, munkanélküliséget termel, s olcsóbb munkaerő-források meghódítására törekszik a világon. Rombolja a természetet, fokozódik az elembertelenedés, elidegenedés, az emberiség egynegyedét abszulut nyomorra kárhoztatja. Míg az emberek 20 %-ára jut a teljes emberi fogyasztás 86 %-a, a multinacionális társaságok kezében van a világ termelésének több, mint fele, a tudományos kutatás és fejlesztés kapacitásának közel kétharmada. A legveszedelmesebb azonban az, hogy a modern technikát az emberiség történetében páratlatlanul pazarló módon olyan pusztító katonai arzenál szakadatlan építésére használják, mellyel minden nemzetközi jogot félrerúgva világuralmi céljaik elérése érdekében, fenyegetik és zsarolják az emberiséget, országokat foglalnak el és tartanak megszállva, s gazdasági-politikai és katonai függőségbe kényszerítenek. Ha terjeszkedésük úgy kívánja, önkényesen lokális háborúkat robbantanak ki. Egész régiók, kontinensek, sőt a föld civilizácója él ma már veszélyeztetettség állapotában az új imperializmus, elsősorban az USA felhalmozott modern hadi potenciáljától.
A globális problémák megoldásának azonban lehet egy más alternatívája: demokratikus módja, végső soron az emberiség teljes emancipációja irányába mutató szocialista perspektívája. Az ENSZ emberjogi, a népek szuverenitását védő megegyezéseit, a szegénységet, az elmaradott „harmadik világot” segítő programokat, a fegyverkezést korlátozó, s a háborúskodásokat akadályozó rendelkezéseket lépten-nyomon megsértik, sőt semmibe veszik az új imperialista tömbök, elsősorban az USA. Az ökológiai válságot enyhítő, a fenntartható fejlődést elősegítő riói és koitói megállapodásoknak gyakorlatilag semmi a foganatja. Nem véletlen, hogy az új imperialista, a tőkés pénzügyi szervezetek lépéseivel szemben egy széleskörű tiltakozó-ellenálló béke-, és szociális világmozgalom van kibontakozóban, melyben egyaránt résztvesznek antimilitarista pacifisták, humanisták, békességet és szociális igazságot kívánó legkülönfélébb progresszív vallásosok, a nemzeti szuverenitást és felszabadulást akaró nemzeti demokraták, a rasszizmus és újfasizmus terjedésének akadályozói, környezetvédő „zöldek”, a dolgozói érdekeket védő szakszer- vezetek, radikális polgárjogi mozgalmak, szociáldemokraták és kommunisták „szivárvány- színű” konszenzusos koalícióban. A marxisták tudatában vannak annak, hogy a jelenlegi gazdasági-politikai-katonai világhelyzetben csak átgondolt, toleráns, elvszerű szövetségi politikán vezethet az út az egyenjogúság tiszteletben tartása alapján. Ez vezethet el – egy más világhoz, mely a proteszt mozgalmak fő jelszava, s mely valamikor egy minőségi ugrással elhozhatja világméretekben a békességet, egyenlőséget, a népek dinamikusabb gazdasági-társadalmi-kulturális továbbhaladását.
A tudományok, a kultúra, a tudás, az iskolázás továbbfejlődésében is a legnagyobb akadályt az egyenlőtlenség növekedése okozza. A világkereskedelem globalizálódása, a digitális forradalom, a modern civilizáció terjedése hatalmas mértékben fellendítette a tudományok, kultúrák áramlását, a művelődés iránti igényt. A szakadék ollója azonban a „fejlettek”, s felzárkózóan a közepesek javára, de az elmaradottak súlyos kárára tovább nyílt. Míg a „fejlett” országokban a tudományos kutatásokra és fejlesztésre (K+F) a GDP-ből messze a legnagyobb hányad jut (ebben persze vezető helyet foglalnak el a hadászati jellegű ráfordítások), ez az arány ugyanakkor az országok gazdasági képességeivel szinkronban csökkenő tendenciájú. Az USA-ban dívik legjobban az ún. „brain drain” (agy-leszívás), a legkiválóbb felkészültségű tudósok megvásárlása. Az USA-ban a legkvalifikáltabb kutatók fele külföldiek közül kerül ki. Meg kell jegyezni, hogy az ún. „követő országok” legígéretesebb kutatóikat jelenleg szintén az USA-ban és a fejlett tudományos kapacitással rendelkező nagyhatalmak országaiban képezik ki (Japán, Kína, India). Jellegzetes, hogy a legnagyobb multinacionális cégek önálló kutató-fejlesztő intézeteket hoznak létre, vagy szerződéseket kötnek a legjobb kutató intézetekkel, elit egyetemekkel s nagy anyagi áldozatokkal viszont-szolgáltató búsás ösztön-díjakat hoznak létre. Nem kell különösebben hozzátenni, hogy ez a rendszer milyen hasznokat hoz politikailag és ideológiailag is az imperialista vezető hatalmak számára. Az oktatás területén megvalósulóban van a fejlett ipari országokban a teljes középfokú oktatás, és különböző fokozatokon és színvonalon a felsőiskolázásra törekvés. Itt azonban a múltnál sokkal élesebben elválik az elit és tömegképzés, a vezető kutatók és irányítók nagyon intenzív oktatása, s a beosztott szakemberek tömegképzése. A kor szükségletévé vált szinte minden szakmában és minden fokon a permanens képzés, azaz a folyamatos továbbképzés és átképzés intézményesítése. Ez elengedhetetlen szükségletté vált a gyors ütemben modernizálódó szakmák versenyképes művelésének. Ez nem jelenti azt, hogy a „fejlett” országokban is ne lenne ún. funkcionális analfabétizmus különösen a kisebbségek, a „vendégmunkások”, a legszegényebb rétegek körében.
Minél kisebb az egyes országok gazdasági teherbíró-képessége, annál kisebb hányad jut a tudomány, az oktatás, a kultúra támogatására. A „közepesen fejlett országokban” is, lépéstartás végett, igyekeznek szélesíteni, sokszor mechanikusan utánozni és voluntarista módon divatosan „újítani” a tudományfejlesztést, s az oktatást. Ez azonban súlyos gondokkal párosul. Előnyben részesítik az alkalmazó kutatást az alapkutatások rovására. Az oktatás sem arányaiban, sem tartalmában, módszereiben nem illeszkedik megfelelően a gazdaság - a társadalom konkrét szükségleteihez. Az átgondolatlan túlképzés nem egyszer színvonal-eséshez, s most a recessziós időszakban a fiatal kiképzett szakembereknél szociálisan és politikailag is feszítő munkanélküliséghez vezet. Magyarország a rendszerváltás időszakában lecsúszott a közepesen fejlett országok utolsó harmadába, sőt a harmadik világ fejlettebb országainak színvonalára. Újra kísért a tudomány, az oktatás, a kultúra finanszírozásánál a „maradék elv”, a kurtítás.
A „harmadik” és a legszegényebb „negyedik” világban az UNESCO programok, s a létező szocialista országok hatása nyomán némi javulás után, ismét zuhanás következett be az analfabétizmus szélesedésében, nem utolsó sorban a demográfiai robbanás folytatódása és az imperialista expanzió fokozódása következtében. A multik csak ott és olyan tartalommal segítik szigorúan pragmatikus alapokon az iskolázást, ahol az számukra és olyan rétegekben termelési profit érdekeiknek megfelel.
Az új imperialista terjeszkedés a kultúra és az iskolázás frontján a legnagyobb károkat a tudat és az erkölcs területein végzi. Egy kettősség érvényesül. Egyrészt ahol ez az ő érdekeinek előnyös: a nacionalizmust, az „euroatlanti fennsőbbrendüséget” terjeszti, útat enged a felvilágosulatlan vallási fanatikus fundamentalizmusoknak, a rasszista gyűlölködéseknek, népek egymásnak ugrasztásának. Másrészt modelljeivel az elnemzetleniesítés folyamatát gerjeszti kommersz tömegkultúrájával. Az új imperializmus fekélyei Janus arcúan termelik az erkölcsi bomlást, drogozást, erőszak-kultuszt, sexuális szabadosságot, bűnözést, s a nyomor adja az igazi szociális táptalaját a terrorizmusnak. Az egyik tekintélyes, Angliában élő magyar marxista tudós, Mészáros István úgy jellemzi az új imperializmust, mint az új barbárság megjelenését, ezt is hordozza nagy sikerű több kötetes elemző könyvének címében. A pápa is elismerte Cenresimus Annus enciklikájában, hogy a szocializmust ért vereség után a világ egyetlen olyan problémája sem oldódott meg, amelyik a kommunista tanok megjelenésében szerepet játszott. George Soros „A globális kapitalizmus válsága” c. könyvében a piaci fundamentalizmust kegyetlen, megfékezhetetlen ragadozóként jellemzi s a maga gondolkodása módján új társadalmi szerződést követel. Paul Kennedy, neves amerikai történész „ The Rise and Fall of the Greath Powers: Ecinomic Change and Military Conflict from 1500 to 2000” c. könyvében az USA-ban zajló folyamatokat a történelem nagy birodalmainak hanyatlásához hasonlította. E.J. Hobsbawm, I. Wallerstein, A. Samin jeles marxista történészek is arra a következtetésekre jutottak: az emberi történelem kanyargós utakon, próbálkozásokon, vereségeken, kitérőkön, hibák kiigazításán, új kísérleteken keresztül tör magának új utat, megoldásokat a haladás előmozdítására.
A tudományos szocializmus fontos felismerése: az emberi társadalom előrehaladásának nélkülözhetetlen feltétele a termelőeszközök, a termelés, a gazdaság fejlesztése, ennek pedig nélkülözhetetlen alapeleme: a tudomány új eredményeinek alkalmazása, az emberi alkotóerő fejlesztése, a kreativ tudás, a haladó értékek összhangbahozása az embert szolgáló és tökéletesítő társadalmi viszonyokkal. W. Liebknecht már a XIX. században felismerte a pedagógia fejlődés klasszikusainak alkotó eredményei és a társadalmi haladás szükségletei nyomán: „ A tudás – hatalom!”. A tudat, a szervezettség, a szolidaritás, változtatni akarás a munkásosztály, az elnyomottak nagy ereje. Az egyetemes kultúra nem mondhat le olyan hatalmas értékekről, mint amit Krupszkaja, Clara Zetkin, Makarenko, Leontyev, Langevin, Wallon, Szuhomlinszkij alkotott a pedagógiaelméletben, s a szocialista, vagy a népfontos baloldali nevelési gyakorlat megtermékenyítésében. Felmérhetetlen értékű a harmadik világ számára, amit Kína és Kuba produkált az analfabetizmus elleni harcban, a haladó nemzeti kultúra ápolásában. A mai szövevényes viszonyokra a francia szocialista Jaqes Delores, az UNESCO egykori vezetője és munkaközössége készített a világ jelenlegi körülményeinek megfelelő reális átfogó képzési-nevelési reformprogramot. Ennek szerves alkotó része nemcsak a világ hatalmas részén élő analfabetizmus és az egyenlőtlenségek leküzdése, de a tanulás, megismerés – a munkára való felkészülés – a társas együttélés – a személyiség erkölcsének, életvitelének korszerű egységben kezelése, azaz a nevelés tágabb fogalmának értelmezése. Nevéhez fűződik az egész életen keresztüli permanens tanulás és nevelés gondolatának elterjesztése, a családi neveléstől, az óvodán, általánosan képző iskolán, szakmai előképzésen, felsőoktatáson keresztül a felnőttképzésig egy rugalmas, az egyetemes értékeket, s a nemzeti sajátosságokat egységben kezelő, rugalmas demokratikus. modell kidolgozása.
Ma Magyarországon egy ehhez hasonló progresszív korszerű nevelési koncepció meghonosítása van napirenden igen sok nehézséggel küszködve. A pénztelenséggel, konzervatív beidegzettségekkel, s posztmodern divatos áramlatok anarchizmusával éppúgy, mint a társadalomban jelentkező ellentmondások visszahúzó hatásával. Nem tagadható el, hogy például az ifjúság nevelésében nagy nehézségeket okoz a nem kis számú gyermekszegénység, bizonytalanság szülők és tanárok között egyaránt a jövőképben, a csonkacsaládok nagy száma, a roma gyerekek elhagyatottsága, az antiszemitizmus, xenofobia, irredentizmus, bigott okkultizmus feléledése. Ez még behatol az iskolákba is, egyes tanárok nézeteibe, magatartásába. Nagyon gyenge pont, hogy a médiumok nemhogy segítenék, de egyenesen rombolják műsoraikkal, mintakép-állításaikkal az iskolák nevelő munkáját. A szakmára felkészítés nagyon nagy gondja a kialakulatlan gazdasági-társadalmi céloknak megfelelő képzés tartalma és aránya, az is gond, hogy európai viszonylatban elmaradott a magyar képzésben a kompjuterizálás, az idegen nyelvek, világnyelvek elsajátítása.
Úgy gondolom a magunk szintjén lévő gondjaink sok tekintetben hasonlatosak a más országokban küzdő tudatos marxisták gondjaival. De meg vagyok gyóződve, hogy a nevelés frontján is összefogva, egy nagyon nehéz világhelyzetben, képesek lehetünk az emberiség megmaradásáért, túléléséért, egy jobb jövő építéséért maximális áldozatokat hozni embertársaink javára.