Féloldalas társadalom.

A férfi-nő kapcsolat távlatai: hatalmi harc vagy együttműködés?

(A férfi-nő kapcsolat társadalmi vonatkozásai).

A 2005. március 11-én a Baloldali Alternatíva Egyesülés összejövetelén elhangzott előadás vitaanyagnak készült.

1. A gondolatmenet tényekkel alátámasztott, de tudjuk, hogy a tényeket különféle módon lehet kiválasztani és csoportosítani, ezért a statisztikai adatok is csak hozzávetőleges fogalmat adnak az egyes dolgok állásáról.

2. A társadalom komplex és szerves működéséből kiragadott egyetlen szempont – esetünkben ez a férfi-nő kapcsolat – nyilvánvalóan torzítja a valóságot. Tehát összességében inkább gondolkodásra szeretnék ösztönözni, mint biztonsággal állítani bármit is vagy ítélkezni.

Három témakört érintek:

nők hátrányai a mai társadalomban

a feminista mozgalom

létezik-e eltérő női, illetve férfi mentalitás, és az e kérdéshez való viszony szerepe a két nem kölcsönös megértésében, valamint az emberiség közös jövőjének formálásában.

A női emancipációs törekvések mozgalmas másfél - két évszázada alatt (a 18. végétől napjainkig) a nők jogaik kivívásában hatalmas utat tettek meg. Ha a mai európai állapotot az akár csak a 100 év előttivel összehasonlítjuk, a nők lehetőségei a társadalomban hallatlanul megnőttek: nincsenek férfigyámság alatt a családi életbe bezárva, jogilag nagyjából minden területen egyenlőek a férfiakkal, bármilyen szinten és szakterületen tanulhatnak, és elvben bármilyen pozíciót betölthetnek. Mit akarnak, mit akarhatnak még a nők, hiszen úgy tűnik, most már valójában csak az egyes személyek egyéni rátermettségén múlik, hogy boldogulnak az életben, vagy meddig jutnak el a társadalmi ranglétrán. Egyáltalán szükséges és jogos-e még a nők hátrányos helyzetéről beszélni?

A nőmozgalmak is mintha mára hullámvölgybe kerültek volna, a globalizáció általános veszélyei, az éghajlatváltozás és a környezeti pusztulás fenyegető rémképei mellett a nők helyzete kevésbé tűnik égető problémának. De ha közelebbről megvizsgáljuk a kérdést, akkor kiderül, hogy lényegében a női egyenlőség kérdése is szorosan összefügg a mai társadalom többi bajaival, és valójában egyik területen sem várható kielégítő megoldás a többi gondok kezelése nélkül.¹

1. Eredmények és kudarcok

A nők, bár jogilag és a művelődés terén óriásit léptek előre, elért eredményeik azonban összességükben ambivalensek.

Az iskolázottság terén eljutottunk odáig, hogy ma már az összes (régi és újonnan csatlakozott) EU-országban a felsőoktatásban végzett nők száma összességében felülmúlja a férfiakét, sőt némelyekben, mint Portugáliában és Lengyelországban számuk eléri a kétharmadot. Legnagyobb teret a humán tudományok terén hódítottak, ahol az egyetemeken szinte már alig van férfi hallgató, de a műszaki tudományokban is van előrehaladás.

Ha azonban a nőknek az iskolai és szakmai végzettség terén elért eredményeiket összehasonlítjuk a társadalom különböző területein betöltött pozíciójukkal és gazdasági helyzetükkel, akkor azt tapasztaljuk, hogy a kettő közel sincs szinkronban.

Az egyetem elvégzését követően a nők túlnyomó többsége alacsonyabb társadalmi elismertségű állásokhoz jut, mint az azonos szakot elvégzett férfiak.

Árulkodó adat, hogy a társadalom- és gazdaságirányítás kulcspozícióinak csak 1-3 százalékát töltik be nők, míg a középvezetői állásokból is mindössze 20 százalékban részesülnek².

Az egyes országokban a helyzet eltérő. Vannak olyan országok, ahol legalább az állami szektorban törekednek az egyenlő bérezés megvalósítására (Olaszország, Dánia – közel egyforma, Portugália -108%-a a férfiakénak!). Azonban az 1998. évben az EU-ban összességében mind az állami, mind a magánszektorban a nők keresete közel 20 százalékkal volt alacsonyabb a férfiakénál.³

Politikai téren legjobban a skandináv országok állnak. Svédországban az évek óta fokozatosan emelkedő politikai részvétel után, a 2002. választások óta a parlamenti helyek 45,3 %-át foglalják el.

Ezzel szemben nálunk a nőknek a politikai élet és ezzel a társadalmi döntéshozás csúcsán eddig még csak igen szerény helyet sikerült kivívni. A parlamenti képviselőnők aránya jelenleg 9 % (az előző ciklusban 10 % volt).

A jelenlegi kormány 18 tagjából mindössze kettő a nő⁴. Miután a lakosságnak valamivel több, mint 50 %-a nő, ez az arány a társadalmi igazságosság szempontjából igen rossznak mondható.

A társadalomtudományok által leírt ún. üvegplafon-jelenség, amely szerint a nők munkahelyi előmenetele a férfiakéval szemben eleve korlátozott, azzal is magyarázható, hogy a gyengébb nemről széles körben alkotott kép - kedvesség, törődés, empátia - eleve alkalmatlanná minősíti őket a vezető pozíciók betöltésére.

Egészében pedig úgy tűnik, hogy azok a területek, ahol a nők előrelépnek, a gyakorlati(!) társadalmi értékrendben lecsúszott, alacsony presztízsű területek, vagy pedig éppen a női túlsúly kialakulása miatt fokozatosan ilyenekké válnak. Ezek főleg a humán területek. Úgy is mondhatnánk, hogy a két folyamat egymásra talál: ahogyan a társadalom számára a humán értékek gyakorlatilag „fölöslegessé” válnak – mert az a kár, mely ezeknek a területeknek az elsorvadásával a társadalmat éri, alig számszerűsíthető - , úgy veszik át ezeknek a helyeknek a művelését a nők.

[Az első terület, ahová a nők behatoltak – a soha nem igazán jól fizetett pedagógusi pálya volt (az alsó szintek meghódítása után az ötvenes-hatvanas években egyre nagyobb számban kerültek tanárnők a gimnáziumokba, ma már a felsőoktatás humán szakjainak elnőiesedése is folyamatban van – ami az oktatói kart illeti, a hallgatók oldaláról ez már befejezett tény). Következett az egészségügy – ahol természetesen segédszemélyzetként mindig is jelen voltak, de mióta az orvostudományi egyetemek nyitva állnak a nők előtt, azóta a nőorvosok száma erősen növekszik, ma már az orvostanhallgatók több mint fele nő. Csak a legnagyobb presztízsű és legjobban fizetett szakmákban (sebész, nőgyógyász) van még férfi fölény. Jelenleg, úgy tűnik, a gyenge fizetések következtében a bírói hivatás elnőiesedése is megkezdődött. A családjogi bírák több mint 90 %-a már nő.]

Megállapítható tehát, hogy a hatalmi kulcspozíciók továbbra is a férfiak kezében vannak, és ennek következtében a közgondolkodásra a férfias mentalitás nyomja rá a bélyegét, a mai társadalmak alapvetően továbbra is férfijogú (patriarchális) társadalmakként működnek. A nők ugyan bebocsáttatást nyertek a legtöbb munkahelyre, de általánosságban sem az ottani, sem az otthoni alárendelt szerepük nem szűnt meg. Az utóbbit mutatja, hogy a házimunka nem vált a család férfi és nőtagjai számára felcserélhető tevékenység. (Ki pucolja otthon a „klotyót”?)

A legtöbb családban még ma is az a természetes, hogy a házimunka és a gyermeknevelés nagy részét az asszony végzi – természetesen díjazatlanul. És mivel nem jár érte fizetés, ezért ennek a munkának az értéke a GDP-ben nem jelentkezik, következésképpen nem minősül gazdaságilag teljes értékű, produktív munkának. Ez a körülmény szintén a nők alárendelt és presztízshiányos állapotát konzerválja. A világ női lakossága ugyanis összes munkájának 2/3 részét díjazás nélkül végzi, míg ez az arány a férfiaknál éppen fordított.⁵ Egy felmérés szerint a magyar nők átlagban 40.000 Ft-nyi munkát végeznek el otthon a családjukban, ingyen, melynek elismeréseként legfeljebb nőnapra és anyák napjára kapnak egy csokor virágot. Ezzel is rögzül valójában az a hiedelem, hogy a magánélet kiegyensúlyozottságának, a meleg otthoni légkör megteremtésének, a család működtetésének szinte kizárólagos felelőse a nő.

A nők eddig megemlített hátrányai legalább nagyságrendileg valamennyire számszerűsíthetők. Vannak azonban olyan hátrányok is, melyek kevésbé ragadhatók meg ilyen konkrétan. De ezek jobb megértéséhez, egy kis kitekintést kell tennünk az emancipációs mozgalmak kezdeteire.

Amikor a korai feminista mozgalmak elkezdődtek, ezek jobbára nem kérdőjelezték meg az adott társadalom működését és minőségét, hanem annak a maguk számára való meghódítását tűzték ki célul. A nők ne legyenek elzárva azoktól a dolgoktól, amelyekre a férfiaknak joga van: szabaduljanak ki a férfiak gyámsága alól, művelődhessenek tetszés szerint, legyenek egyenlő politikai jogaik, tölthessenek be mindenféle hivatalt, élhessenek ugyanolyan szabad(os) szexuális életet, mint a férfiak. Ezekből az igényekből a huszadik század közepére igen sok dolog megvalósult: a művelődés, a szavazati jog egyenlő szintje, a nemi élet felszabadulása.

A feminista mozgalom tehát az első szakaszban komoly sikereket ért el, a nők lényegében bebizonyították – a korábbi előítéletekkel szemben – képességeikben nem gyengébbek a férfiak átlagánál, sőt egészen kimagasló képességűek is vannak közöttük, továbbá képesek alkalmazkodni a változó korok magas szintű és változó követelményeihez. Miért van az mégis, hogy igazán sikeresek csupán kevesek lettek, hogy a társadalmi hierarchia csúcsaira csak igen kevesen jutottak el, és a nők többségének élete pedig rózsásnak ma sem mondható. Persze ez a kérdés is igen összetett, ennek itt most csak egy aspektusára térek ki.

Amikor a jelenlegi társadalomban a nők igazán nagy karriert csinálnak, akkor nőies tulajdonságaikat le kell vetkőzniük, nem lehetnek szelíd, kedves, megnyerő, kompromisszumra kész asszonyok. Egy élesben versengő férfiközösségben csak akkor tudnak helyt állni, ha képesek önmagukban bizonyos férfias erényeket magas szinten kifejleszteni. Ilyen, karrierhez elengedhetetlen tulajdonságok az individualista sikerorientáltság, a határozott, kemény fellépés, versenyszellem, szellemi fölényesség, megfelelő szövetségek időben való kötése és oldása stb.. Tehát valójában nem nőkként, hanem női bőrben létező férfiként jutnak célba.

A csúcskarriert futó hölgyeknél gyakran tapasztalható férfiasabbak a férfiaknál (ez a parvenü- avagy „új seprű”-jelenség. A frissen jöttek mindig túltesznek az adott társadalmi helyzetbe, pozícióba beleszületetteken! Lásd pl. a politikai életben M. Thachert a „vaslédit” vagy a háborús hiéna módjára viselkedő M. Albrightot.)

Tehát azt mondhatjuk, hogy a mai világban magas karriert befutó nők, nem viszik be női mentalitásukat a működési területükre, nem próbálják meg az adott közeget, amelyben mozognak új minőségekkel felruházni, környezetüket más értékek szerinti működésre bírni - nyilván ezt nem is tehetnék, hanem ehelyett maximálisan alkalmazkodnak az őket befogadó férfikörnyezethez.

Az, hogy ha lassan is, de fokozatosan a nők benyomulnak a döntéshozatal legmagasabb helyeire is, azt mutatja, hogy a nők egy része (idővel valószínűleg egyre nagyobb része) tudja produkálni azt a férfias individualitást és keménységet, ami a karrierhez szükséges. Azonban viszonylag kevés esik szó ennek a pszichikai áráról. Míg ugyanis a férfias fellépés, és a szakmai siker a férfiaknál a személyes identitást és ezzel az önbizalmat erősíti, addig a nőknél komoly identitászavarral járhat, hiszen velük szemben még egy másfajta társadalmi elvárás is megfogalmazódik. Ha elfogadott is, hogy a nők a karrier érdekében bizonyos férfias jellemvonásokat vegyenek fel, azért azt is elvárják tőlük, hogy valamennyire nők is maradjanak, ha nem akarnak teljesen lemondani arról, hogy nőszámba vegyék őket, márpedig ezt azért a legtöbb nő nem akarja. A kettőt pedig elég nehéz összeegyeztetni. Miután a két nem pozíciója a családban nem cserélhető fel, hiszen a férfiak a „női” szerep (háztartás, gyermekgondozás) felvállalását lealázónak érzik, a nőnek a családellátó szerepet mindenképpen vállalnia kell. Persze egy bizonyos szint felett tarthat háztartási alkalmazottat, de a családra jutó kevés idő valamiképpen általában megbosszulja magát. Míg tehát a sikeres férj a feleségében többnyire biztos családi háttért talál, ritka kivételektől eltekintve ez fordítva nem működik. Míg a feleség a férje sikerét teljes mértékben a magáénak képes elfogadni, és a saját sorsát, karrierjét legtöbbször keserűség nélkül képes annak alárendelni, a férfi a felesége hasonló sikerének ritkán tud tiszta szívből örülni, és hasonló áldozatot meghozni. Miután a férfiak sokkal inkább teljesítményorientáltak, mint a nők, a feleség vagy élettárs nagyobb szakmai sikerét inkább személyes kudarcként élik át, annak összes pszichikai hátrányaival együtt.

Ezért a siker fejében sok nő inkább önként lemond a családról, és/vagy magányossággal, magánélete bajaival fizet a szakmai karrierért.

Ha viszont a nő a családot választja, az számára többnyire a két műszakos taposómalmot jelenti, a karrierlehetőségek és szellemi továbbfejlődés feladásának veszélyével.

A női emancipáció és a férfi hegemónia megingása együtt jár a család fellazulásával is. Ez megint bonyolult, igen összetett kérdés: Mennyiben gazdasági alakulat a család, és mennyiben az ember biológiai-pszichikai szükségleteit kielégítő formáció, mellyel szemben még ráadásul mindkét nem igénye más és más. Fenntartható-e, fenn kell-e tartani magánélet⁶ jelenlegi rendjét, vagy erős változásra szorul?

Az az érzelmi zűrzavar, ami a párkapcsolatokat⁷, illetve azok felbomlását kíséri, és amelyek a kapcsolatból származó gyerekekre is súlyos és igen összetett hatással van, mutatja, hogy nagyon fontos társadalmi kihatásokkal rendelkező kérdésről van szó.

Összefoglalóan elmondható, hogy az a társadalmi átalakulás, melynek része a nők szakmai-társadalmi előmenetele, igen összetett, mindkét nemet súlyosan érintő⁸ kihatásokkal jár, és hogy ezeknek az egymást átható bonyolult viszonyoknak a sokoldalú tudományos kutatása igen fontos lenne.

Bár eddig többször hivatkoztunk rá, tegyük fel most már azt a kérdést, van-e egyáltalán sajátos női természet, mentalitás, lelki alkat, világlátás, illetve bármi, ami ilyesminek nevezhető, vagy mindez a női nem évezredes alávetettségének öröksége, mely leküzdhető, sőt leküzdendő gyengeség és gyarlóság csupán. Ugyanis ha „női természetről” beszélünk, akkor azon az emberek többsége még ma is hisztit, irracionális viselkedést, szubjektivizmust, érzelmi túltengést és egyéb nem éppen hízelgő dolgokat ért. A „női logika” és a nők értelmi képességeire vonatkozó különböző viccesen pejoratív megjegyzések pedig szintén ismerősek mindnyájunk számára. Tehát ha van egyáltalán „női természet”, érdemes-e egyáltalán ragaszkodni hozzá?

Itt újra kitérőt kell tennem a feminista mozgalmak felé, mert ezek voltak azok, akik ezt a kérdést legtöbbször felvetették, és válaszokat is próbáltak adni rá.

A korai feminizmus éppen a társadalomban jelenlévő kiterjedt nőellenes sztereotípiák miatt óvakodott - és a feminista mozgalmak nagyrésze ma is óvakodik - a női nem speciális, lelkialkati különbségeinek meghatározó jelentőséget tulajdonítani, újabban az ilyen törekvéseket a szakirodalomban elutasítóan esszencializmusnak hívják. A liberális feminizmus⁹ az általános emberi értékekre és jogokra hivatkozva utasítja el a nők számára speciális elbírálást követelő felfogást. (Mások viszont azt hangsúlyozzák, hogy a liberálisok Ember fogalma valójában döntően férfi jegyekkel rendelkező univerzális egyén.)

Hasonlóan nem tűzte napi rendre a női specifikum kérdését a marximus sem. Ez a nők felszabadítását a munkásosztály és vele az egész emberiség általános felszabadítása részeként értelmezte, tehát külön nem foglalkozott vele¹⁰.

A két nem közötti különbségek túlzott hangsúlyozása mindkét irányzatnál azt a félelmet kelti, hogy ezáltal a régi, konzervatív beidegződések miatt a nők emancipálódási folyamata megakadhat, és felerősödhetnek a nőket a családba és házimunkához visszautaló tendenciák. (Hiszen a korábban is a nők sajátos női természetére hivatkozva zárták őket a magánélet szférájába, ld. pl. a Bibliát. Ez a félelem az utóbbi évtized fejleményeit tekintve nem alaptalan.). A másik félelem a két nem konfrontálódásának veszélye, amely csak szaporíthatja korunk amúgy is túl sok, hiábavaló konfliktusainak a számát.

A feminizmus második nagy hulláma, mely főleg amerikai egyetemi berkekben indult, kezdetben inkább a női problematika társadalmi-szociológia oldalára fektette a hangsúlyt. Széleskörű szociológiai és szociolingvisztikai vizsgálatokat kezdtek azoknak az egész társadalmat behálózó szokásoknak, előítéleteknek és beidegződéseknek a feltárására, melyek alapján a két nemet – leginkább a női nem hátrányára - az élet szinte minden területén különböző módon kezelik. Ez megkülönböztetés már elkezdődik a családban, ahol a kislányt kacérnak és simulékonynak, a kisfiút talpraesettnek, sőt harciasnak nevelik („katonadolog”, „csak a lányok pityeregnek”). (Az ősi vitapont ezzel kapcsolatban, hogy vajon a nőies és férfias jegyek tényleg születési, genetikai adottságokon vagy elsősorban nevelési mintákon nyugszanak.)

Nemi előítéleteket feltáró vizsgálatokat néhány területen Magyarországon is folytattak, főleg az utóbbi évtizedben. Az egyik ilyen felmérés, melyet Margit Patrícia¹¹ készített a nők és a média helyzetét vizsgálja. Érdekes megállapításokat tesz arról, hogyan közvetíti a média többnyire a domináns ideológiát (esetünkben a férfidominanciát), és hogyan segíti elő a hagyományos szerepek, a normák megőrzését (gondolhatunk akár a legszembeötlőbb reklámokra). A nők reprezentációja a médiában sematikus és hátrányos: szakmai szerepben, “komoly ügyekben” ritkán juthatnak szóhoz, leginkább háztartásbeliként, tanulóként, nyugdíjasként vagy munkanélküliként, passzív áldozatként vagy férfiak hozzátartozóiként említik, fotózzák és idézik őket. Maguk az újságírónők között sincs meg a “nők közötti szolidaritás”, és ők is gyakran torzítanak a férfiak javára, és hírforrásként az olvasók a férfiakat hitelesebbnek tartják. A nőket érintő kérdések alapos és színvonalas elemzése szinte teljesen hiányzik a magyarországi médiából. Az üvegplafon jelenség a szerkesztőségekben is működik. Az újságírónőket anyaggyűjtés vagy riport közben gyakran kell eltűrniük szexista bizalmaskodást, melyet vagy humorral igyekeznek kordában tartani, vagy a férfi elvárásoknak megfelelő „rájátszással” vagy éppen álnaiv, butácska kérdésekkel húznak ki olyan információkat az interjúalanyból, melyeket az nem szándékozott elmondani. Az egyik újságírónő így vall:

“Többféle szerepem van: az okos nő, a butácska, a hivatalos, a rámenős, a romantikus, azaz kicsit hülye picsa - egy pillanat alatt felmérem, hogy milyen hangot kell megütnöm. Ilyenkor a mozdulataikon látom, hogy megnyílnak: ha szavakban nem is, de magukról többet elárulnak. Ha buta nőként átverem az okos férfit, akkor nem érdekel a továbbiakban a dolog. A nőkkel szemben a stratégiám más: pont olyan vagyok, mint te.”

Pierre Bourdieu (1930 - 2002) a neves francia filozófus és szociológus Férfiuralom (1994) c. írásában az ilyenféle női magatartást a következőképpen értékeli “a férfiak által lenézett, vagy nagyvonalúan elnézett magatartásformákban a nők csak azt a nőképet valósítják meg, amelyet a férfi-szemlélettől kaptak”.

A férfi-nő kapcsolat visszásságainak feltárása természetesen mindkét fél számára kellemetlen tanulságokat hozhat, de valószínűleg a férfiak számára többet.

Ezeknek a visszásságoknak a „bolygatása”, „hánytorgatása” valóban okozhatja a nemek közötti konfliktusok erősödését. Ez akkor következhet be, ha olyan légkör alakul ki, melyben a nők minden bajukért a férfiuralmat, a férfiak felelőtlen szexista viselkedését teszik felelőssé, és nem tudatosítják, hogy kritikátlan alkalmazkodásukkal, a méltatlanságok szó nélküli lenyelésével, a saját nemükkel szembeni szolidaritás hiányával önmaguk is az adott rendszert konzerválják. A férfiak pedig a nők „erőszakos nyomulása” iránti ellenérzésüket agresszivitással, gúnnyal, a nők lealázásával, vagy szakmai kompetenciájuk megkérdőjelezésével kompenzálják. Ha azonban a visszásságok feltárása mindkét fél részéről megfelelő önkritikával jár együtt, akkor a levont tanulságok a jövőbeli kapcsolatok javulását, az egymás iránti jobb megértést és a jobb együttműködést szolgálhatják.

Ha ezek után visszatérünk az eltérő férfi-női jellemvonások kérdéséhez, akkor a válaszunk pozitív kell, hogy legyen. Az eltérő biológiai adottságok eltérő pszichikummal járnak együtt, melyet a nevelés erősíthet vagy igyekezhet semlegesíteni.

A korábbi kultúrák mind megkülönböztették a férfias és nőies jegyeket, sőt szimbolikus jelleggel ruházták fel őket, és hozzájuk kapcsolták a természet jelenségeit: a férfi - nap, világosság, erő a nő – éj, hold, anyatermészet.

A pszichológia kialakulása óta számol a nemi jegyekkel és vizsgálja őket¹². A feminizmus második nagy hullámában megszólaltak a pszichológusok is, akik Freud, Jung és Jacques Lacan (1901-81) tanításait felhasználva a feminin másság meghatározásában figyelemre méltó eredményeket értek el.

Ezek közül itt csak Carol Gilligan Más hangon (In a Different Voice, 1982) c. művének néhány tanulságára hivatkozom. Gilligan a férfi és női egyedfejlődésnek eltérő, de valójában egymás felé tartó útját mutatja be. A fiú gyermek – szerinte – a másnemű anyától való korai elszakadásban saját individualitását erősíti meg, és felnőtt ifjúkoráig az elszakadás és az individualizálódás jellemzi, majd az ifjú felnőttkorban érik be nála a mások iránti felelősség érzése. A nők éppen az ellenkező utat járják. Az egynemű anyától nem szakadnak el, érzelmi életüket az emberi viszonylatokba való beleágyazottságuk határozza meg, központi érték számukra a mások iránti felelősség, ezért individualizációjuk viszonylag későn kezdődik, és ez bennük az ifjú felnőttkorra erősödik meg. Mivel számukra azonban az emberi kapcsolat továbbra is igen fontos szerepet játszik, melynek elvesztését érzik a legnagyobb csapásnak, ezért óvakodnak kritizálni, kompromisszumokra készek. Individualizációjuk folyamán „önzésük” a mások iránti felelősségérzetükkel állandó konfliktusban áll. Ennek alapján születéstől meginduló, eltérő fejlődés következtében a nőknek és a férfiaknak a problémalátása erősen eltér egymástól. Míg a férfiak elsősorban különállásukat és lelki integritásukat féltik, addig a nők éppen a másokhoz való viszonyuk hálójában határozzák meg önmagukat. A nők morális és a férfiak jogi szemléletmódja alapjában véve komplementer jellegű, és kiegyensúlyozott fejlődés esetén az életkor előrehaladtával egymás felé mozdul el. Az a kívánatos, ha ezeket a különbségeket mindkét fél tudatosítja magában, és a sajátjával ellentétes szemléletmódot igyekszik önmagában erősíteni.

Azért idéztem Gilligan nézeteit ilyen hosszan, mert az ő szemléletmódja példa arra az elfogulatlan, vagy legalábbis elfogulatlanságra törekvő szemléletnek, mely nem az egyik nemnek a másik rovására való érvényesítését implikálja, hanem a kettőnek egyforma fontosságát és kölcsönös átjárhatóságát hangsúlyozza.

Nagyon sok érdekes és tanulságos megállapítást lehet találni sok egyéb munkában is, melyek azt a reményt (illúziót?) keltik, hogy bizonyos tipikus pszichikai, viselkedésbeli, reagálási módok feltárásával, „egymás” megtanulásával, és kölcsönös jóakarattal a férfi-nő együttélés elviselhetővé, sőt általánosan kellemessé tehető.

Ezekből még csak néhány érdekes megállapítást emelek ki.

Sok olyan viszonylat, melyet korábban ellentétként tételeztünk, valójában szorosan összetartoznak és kölcsönösen átszövik egymást. Pl. a hatalom és alávetettség kérdését is a résztvevők összjátékaként lehet értelmezni. Egy alá-fölé rendeltséggel meghatározható erőviszonyban, az erőfölénnyel rendelkező – ha nem is ugyanolyan mértékben, de – függ az alárendelt partner viselkedésétől. Tehát fölényét csak akkor tudja megfelelően érvényesíteni, ha a vele szembenálló elfogadja az adott struktúrát, és a tőle elvárt módon viselkedik. Ez érvényes a férfi-nő viszonyra is. Csakhogy neveltetésünk folytán szinte vakokká válunk a hatalmi viszonyokat is kifejezésre juttató nüanszok iránt. Pl. szinte észre sem vesszük, hogy a legtöbb munkahelyen a vezető keresztnevén nevezi a beosztott nőt, míg az a hivatali rangján szólítja meg őt, hogy a női beosztottat minden további nélkül meg lehet kérni kávéfőzésre, rendrakásra, mosogatásra, ugyanez férfibeosztott esetén szinte kizárt. A legmeglepőbb talán, hogy a nőkkel kapcsolatos előítéletek – melyeket az ember kiskorától kezdődődő szocializációja révén vesz át - nemcsak a férfiak agyában, hanem a nőkében is élnek önmagukkal és nem-társaikkal szemben – ezért is olyan nehéz változtatni rajtuk.

Nagyon érdekes kutatások folytak a férfi-nő kapcsolat magánéleti vonatkozásait illetően is. Például arra vonatkozóan, hogy a férfi-nő dialógusban milyen a két fél elvárása egymással szemben. Mást jelent pl. a beszélgetés a férfiak és nők számára. Jellemző szituáció a beszélgetésekben, hogy a nő - alapvetően kooperatív hajlandósága miatt - a figyelő, buzdító hallgató szerepét veszi fel, ha partnere kezdeményez témát, ami a férfinak vagy hízeleg (ha tetszik neki a nő), vagy a témának a nő részéről való elvtelen kooptálása miatt türelmetlenséget, sőt akár enyhe megvetést érez. A beszélgetés, mely megszűnik gondolatok párviadala lenni, elveszti számára az érdekességét. A nőket viszont zavarja, hogy férfiak bármely felvetett témánál szeretik magukhoz ragadni a beszéd fonalát, és gyorsan váltanak. Ha egy nő valamilyen problémáját megemlíti, elsősorban együttérzést vár, a férfi viszont hajlamos vagy elbagatellizálni a problémát, vagy tanácsokat adni.¹³

Az élet ezernyi ilyen apró elvárás-különbséggel van átszőve, melyek többsége, kimenetelét tekintve a férfi-dominanciát erősíti: a helyzetet a férfi természetes módon a saját elvárásainak megfelelően alakítja, a nő pedig legtöbbször belenyugszik ebbe, mivel a helyzetek többségében evidensnek látszik, hogy a férfinak van igaza, és a hallgatólagos közmegegyezés elvárja a nőtől, hogy engedjen. Ugyanis az önérvényesítő tulajdonságok is más-más megítélést kapnak a férfinál és a nőnél. Egy férfi, aki nem enged, elvszerű, egy nő, aki nem enged, az makacs, kötekedő, hárpia, „mindig övé kell, hogy legyen az utolsó szó”.

Az élet különböző területeit a férfi-női hatalmi szempontjából felmérő feminista indíttatású tanulmányok sokak számára voltak revelatív jelentőségűek, mert az (utóbbi évtizedekben egymástól egyre távolodó) elméletalkotást és társadalmi praxist újra közelítették egymáshoz.¹⁴ Ugyanakkor főleg férfi oldalról érzékenységeket sértett, és sokakban erős ellenérzést váltott ki.

Új vonás volt, hogy terminológiájukban a feminista kutatók különválasztották a biológiai nemet jelölő szex kifejezést a társadalmi nemet jelölő gendertől, és részletes vizsgálatoknak vették alá a két fogalom viszonyát. Továbbá rávilágítottak arra, hogy a magánélet és társadalmi élet, benne a kutató mint magánember és társadalmi szereplő nem választható széjjel. E második hullám által kezdeményezett Gender Studies (főleg amerikai) akadémiai berkekben viszonylag nagy elismertséget vívott ki magának, és a feminizmus mint fontos kutatási irányzat bevonult több társadalomtudományi területre is.

A 90-es évek elejére az irányzat sok tekintetben válságba került. A kutatási eredmények ugyanis széleskörű indulatokat váltottak ki, jelentőségüket illetően megoszlottak a vélemények, sokfajta csoport és irány alakult ki, melyek között az erők szétforgácsolódtak. Bár a feminista kutatások ideig-óráig a figyelem középpontjába kerültek, de többségükben megmaradtak sajátosan női területnek, melyhez viszonylag kevés férfi csatlakozott, ezáltal az ágazat presztízse a férfi-dominanciájú tudományon belül nem tudott az általános elfogadottság szintjére emelkedni. (Felmerül - a máris előítéletet takaró - színvonal kérdése. E tekintetben a Gender Studies is hasonló más tudományos területekhez: a kimagasló munkák mellett a közepes és gyenge művek éppúgy megtalálhatók, bárhol máshol.)

Tehát mire hozzánk a feminizmus újabb hullámai és a hozzájuk kapcsolódó kutatások eljutottak, addig a kialakulás helyén éppen a válság volt jellemző, részben ezzel is magyarázható, hogy kevés figyelmet fordítottak rájuk.¹⁵

Újabban a feminizmus és az ökológia, mint két rendszerkritikai irányzat is közeledik egymáshoz.

A korai zöldek először csupán egy másik alternatív csoportot láttak a feministákban, s így csak lazán, mint távoli szövetségesek kapcsolódtak. A kapcsolatban fordulópontot jelentett egy osztrák származású kaliforniai fizikus Fritjof Capra Fordulópont című könyve, amely hamarosan bestsellerré vált (The Turning Point, Simon & Schuster 1982). Ez a mű korunkat mint az általános világkrízis állapotát határozza meg, és a krízis okát a taoista filozófia két őslényege, a jin és a jang közötti egyensúlyi állapot felborulásával szimbolizálja. A jin női, a jang a férfi lényeg jelképe:

JIN                                 JANG

  FEMININ                      MASZKULIN
  EGYEZKEDŐ               PARANCSOLÓ
  FELELŐS                     AGRESSZÍV
  EGYÜTTMÛKÖDŐ     HARCOLÓ
  INTUITÍV                     RACIONÁLIS
  SZINTETIZÁLÓ           ANALIZÁLÓ

A mai társadalomban a viszonyok teljesen a jang-gal jelzett tulajdonságcsoport uralma alatt vannak. A női és férfi szerepek és értékek egyensúlya helyett a férfiasság dominál; a megegyezésre való törekvés helyett hatalmi politizálás kicsiben és nagyban. A felelősségvállalás és az előrelátó döntés helyett az agresszív érdekérvényesítést látjuk, a különböző társadalmi erők együttműködése helyett a versenyszellem és a harcias kihívás érvényesül; világképünkben a beleérző-együttérző, esztétikai-emocionális, valamint a számszerűsítő-racionális döntések együttműködése helyett a túlhajtott érdekracionalitás győzedelmeskedik; az ellentétek egységét kereső és azokat magasabb szintézisben összekapcsoló gondolkodás helyett mindent elsöpör a kizárólagos győzelemre törő analitikus-érvelő logika.

Capra a folyamat kezdetét Descartes filozófiájában látja, amikor a hangsúly a MI-ről az ÉN-re került át. Newton kezében bontakozik ki és épül teljes világképpé ez a mechanicista látomás: a világot apró, élettelen atomokra bonthatjuk, s ezekből a dolgok újra és tetszőlegesen, szabadon felépíthetők. Capra szerint a nyugati civilizáción mára teljesen elhatalmasodott szétszerelési és összerakási technicista mánia innen eredeztethető. Ezért gondoljuk, hogy minden és mindenki elmozdítható és kicserélhető, a gyerek az iskolai közösségéből egy másik, racionális érvek alapján “jobb”-nak mondott iskolába; a házastársak is mint elemek tetszőlegesen, pillanatnyi érdek alapján csereberélhetők. Sem a munkához, sem az otthonhoz nem fűz már “belső” kapcsolat, ezek mind egy racionális szerkezet érzéketlen elemei, ahol csakis a működés hatékonysága és a versenybeli sikeresség a szempont.

A természethez való viszonyunk az újkori tudományban is maszkulin jellegű: ahol a külvilág mint meghódítandó (s ha ellenáll, megerőszakolandó) nő jelenik meg.  “Hatalom a természet fölött”, “behatolás a természet érintetlen rejtekébe”, “fellebbenteni Természetanya titkairól a fátylat”, “ellenállását megtörni”, “legyőzni”, “leigázni”, “szolgálatunkba hajtani” — ezek a legmegszokottabb, legtipikusabb szófordulatok azoknak a kutatóknak, tudósoknak, mérnököknek a részéről, akik az elmúlt egy-két évszázadban meghatározói voltak a nyugati tudomány alakulásának. Korábban “a földnek mint élő organizmusnak és tápláló anyának a képe olyan kulturális kényszerként működött, amely korlátozta az emberek cselekvési lehetőségeit.¹⁶

Míg az emberiségben megvolt a hit, hogy a technika fejlődése és az ipari termelés felfutása meghozza majd az emberiség új aranykorát, addig a férfias erények vezető szerepe nem kérdőjeleződött meg. Mára azonban ez a hit megrendült, és egyre világosabbá válik, hogy a társadalom mennyiségi, anyagi gazdagodása egyrészt nem fokozható a végtelenségig. A Föld véges tartalékaival való helyes gazdálkodás kényszere új helyzetet teremt, amely a korábbiakkal szemben másfajta erényeket és másfajta gondolkodást fog igényelni – köztük olyanokat, melyeket hagyományosan a női mentalitáshoz kötünk. Ezeknek az erényeknek az egyenjogúsítása nemcsak a nők számára lesz fontos, hanem valószínűleg az egész emberiség számára is. Ez azonban csak akkor érhető el, ha ezek a tulajdonságok a férfias tulajdonságokkal egyenlő rangot fognak élvezni, amennyiben nem a rivalizálás és az erő alkalmazása, hanem az együttműködés válik a problémamegoldás általános gyakorlatává, amennyiben pl. nem fog többé pipogyaságnak vagy élhetetlenségnek számítani a mindenáron egyezkedő és együttműködésre törekvő közösségi szellem.

Heé Veronika